Túra beszámolók

Nyugati parti nemzeti parkok

2016 September 22.

2016 09 15-18 Dolomitok

Egy nagyon régi vágyam teljesült ezzel az úttal. A térképeket is már vagy 8 éve megvettem, de egyedül nem akartam nekivágni, másképp meg eddig nem sikerült összehozni ezt az utat a Dolomitokba Dél-Tirolba. Most viszont a turatars.com-on (ez itt a reklám helye) pont a kedvemre való utat hirdetett meg Csuuucsforma. Persze a 10 órás buszút nem kellemes, viszont elkerülhetetlen. Előzetesen 16-18 fokot ígértek minden nap esővel. Odafelé végig nagyon meleg volt Szlovénián és Ausztrián keresztül, de a helyszínen (az Alpok túloldalán) már tényleg hűvösebb idő fogadott minket. Azt tudtam, hogy itt példaszerű az autonómia, de azért meglepett, hogy minden először németül van kiírva és csak utána olaszul. Ja, és a turistautak mind pirossal vannak jelölve, viszont számozottak.

 

1. nap Pragser Wildsee

 

Mivel az út végén belefutottunk egy útépítésbe, ami egy plusz óránkba került, valamint esős volt az idő, ezért a tervezett Fanes vízesések helyett a Niederdorfnál lévő szállásunkhoz közeli Pragser Wildsee körül tettünk egy rövidebb túrát. Szerencsére az eső közben elállt. A szállás nem volt rossz, de azt furcsállom, hogy mindenhol kihajtható kanapék voltak, ráadásul óriási (két emberes) paplanokkal. Nem hiszem, hogy csak (házas)párok szoktak itt megszállni.

 

2. nap Piz Boé (3152)

 

Erre a napra jósolták előzetesen a legrosszabb időt, de szerencsére csak 10 percet szitált az eső egész nap. Már a parkolóban akadályokba ütköztünk, mert a tábla szerint a busznak 30 EUR-ba kerül egész napra a parkolás, de az automata csak érmét fogad el. Persze az olaszok megoldották a helyzetet, mert egy pénzváltó automatát is telepítettek, csak sajnos a parkolóautomatába nem lehetett 25-nél több 1 euróst bedobni, ami így csak 13 óráig volt érvényes...

Mikor elindultunk a meredek kezdeti emelkedőnek, a felvonó még nem működött, de mire a a közepére értünk, már a kabinok is elkezdtek mozgolódni. Az első megálló a felvonó tetejénél lévő ház a Crep de Mont (2152), tehát innen már csak pontosan 1000 métert kellett emelkedni. Fölötte van egy kis tó, és erre vitt az ülőlift is, de egész nap egyetlen embert sem láttam rajta, pedig végig működött (vajon minek). Innentől fölfelé már csak kövek és sziklák voltak. A 638-ason mentünk föl, és a nagy falak tövében megnéztük a 672-es leágazást, ami szintén a csúcsra visz egy D-s klettersteigen. Legközelebb kipróbálom. A klettersteig helyett nekünk egy hosszabb (kb fél órás) törmeléklejtőn kellett fölküzdenünk magunkat. Utólag már tudom, hogy a bal oldal lett volna a kényelmesebb, így is jöttem le.

Szokatlan módon a csúcsra építették a turistaházat, ami mellett egy óriási tábla is van (telefon reflektor), és egy pár négyzetméteres helikopter leszállónak is jutott hely. Amikor felértünk, alig láttunk valamit a környező hegyekből, de egy fél óra alatt feltámadt a szél, és a végén már elég sokat lehetett látni. Pl a Marmolada gleccsereit.

 

3. nap Drei Zinnen = Tre Cime = Három nővér

 

Erre a napra a Cristallo csoportban lévő klettersteig lett volna a program, de mivel reggel még kitartóan esett, ezért inkább a Drei Zinnent választottuk. Ez jó döntésnek bizonyult, mert a Dolomitok ikonikus részénél sem járt a csoport nagy része, és a normál turistaúton nem akadályozott minket az, hogy még délelőtt is másfél órát esett. A Drei Zinnen házhoz közeledve egyre hangosabban volt hallható a németül és olaszul beszélő szpíker. Nem nagyon értettem, hogy a nyugodt hegyi környezetben mire fel ez a nagy harsányság, de kiderült, hogy épp egy hegyi futóverseny céljához értünk, és a célba érkezetteket üdvözölte a riporter. Tényleg volt egy csomó norvég, pár német és egyéb náció a helyi osztrákokon és olaszokon kívül. Végül ezen a napon is szerencsénk volt, mert nem csak az eső állt el, hanem a köd is kezdett eloszlani, így szép kilátásban volt részünk. Visszafelé a Drei Zinnen másik oldalán mentünk (a 102-esen föl, a 101-esen le), ami a fizetős szerpentin tetejénél lévő turistaházhoz vezetett. Inen még legyalogoltunk a Misurina tóhoz, amit meg is kerültünk. Ez nem kis tó, a fényképezéssel együtt majd egy óráig tartott a körbejárása.

 

4. nap Fanes vízesések

 

Két vízesést néztünk meg, mindkettőhöz klettersteig körút vezet. Az alsó a nagyobb körút. Mindkét vízesés mögé be lehet, sőt kell menni, mert így vezet át az út a túloldalra. Könnyű utak, az elsőnél volt egy 20 méteres ereszkedés, ami talán C-s rész. A vízesések viszont óriásiak, mind a vízhozamot, mind a méretüket tekintve. Az elsőnél be kellett öltöznünk esőruhába, mert annyira fröcskölt. Sajnos a képek, de még a videók sem tudják visszadni a monumentális szakadékokat. Személyesen kell megnézni!

2016 September 3.

2016 08 27-30 Nyugati-Tátra

Mivel egy hónapja az esős időjárás miatt nem sikerült a gerincre följutnom, ezért most tettem még egy kísérletet, és sikerrel is jártam, mert az előre jelzettenek megfelelően napsütéses idő fogadott. Áfonyából most is volt még rengeteg, de időközben a málna is megérett, bár ilyet ritkábban találtam.

 

1. nap: Volovec (2063)

 

A Zábrat`-hágón és a Rákoňon keresztül fölmásztam a Volovecre, majd a határgerincen tovább haladtam (amerre a Tibi már elindult pár éve), de nem mentem el a következő elágazási pontig, mert az már nem fért volna bele az időbe. Inkább visszafordultam, és egy jelzetlen ösvényen legyalogoltam a Jamnícki tavakig, majd most a másik oldalról föl a Volovecre.

 

2. nap: Gerinctúra: Brestová (1982), Salatin (2017), Spalená (2083), Pachola (2186), Baníkov (2178), Hrubá kopa (2166), Tri kopy (2186)

 

A libegő mellett a nagyon meredek kék jelzésen mentem föl a Predný Salatinra, és onnantól már a gerincen haladtam egészen a Smutné sedlóig, ami kb 6 órát vett igénybe. A Baníkov után volt egy kis torlódás az egyik láncos résznél. A gerinctúra majdnem minden részén jártam már korábban, de a Pachola-Salatin közti részt teljes ködben tettem meg annak idején, most viszont csodaszép volt az időjárás, minden irányban messze el lehetett látni. Sokszor van 10-15 méterrel lejjeb elkerülő út, de hivatalosan a gerinc éles szikláin megy a jelzett út, ami bizony nagyon izgalmas, mert ott láncos segítség sincsen (nincs hová tenni).

 

3. nap: Lučná (1652), Rákoň (1876)

 

Ennek a napnak a délutánjára esőt jósoltak, ezért egy rövidebb túrát választottam: azt a gerinctúrát, amit múltkor az esőben a Tibiék teljesítettek, de én most fordítva. Ez jó döntésnek bizonyult, mert a 4 órán keresztül tartó fölmenetel szinte végig erdőben volt, így nem sütött a nap. Mire kiértem a gerincre, addigra pedig befelhősödött. Kora délután értem le az autóhoz, és pont akkor eredt el az eső, de csak egy pár percig tartó záporka lett belőle.

 

4. nap: Smutné sedlo (1962)

 

A gerinctúrának ez a része már nem fért bele az időbe 2 nappal korábban. A Rohácson jártam már az Ágival pár éve, de a másik irányból. Most a Smutné sedlótól terveztem fölmenni, de akkora volt végig a köd (kb 20 méteres látótávolság), hogy nehéz szívvel de visszafordultam. Hazafelé Krupina környékén felvettem egy stoppos párt, akikről kiderült, hogy a lengyel-Tátrában túráztak, majd a Rysyn átjöttek, és a Csorba-tótól indultak haza stoppal, de csak nagyon lassan haladtak eddig. Én a metróig elvittem őket.

2016 July 29.

2016 07 24-27 Nyugati-Tátra

Két autóval négyen két kutyával két időpontban mentünk ki a Nyugati-Tátrához Habovkába. A szállás rendben volt, és noha csak szlovákul beszéltek, de igyekeztek segíteni: kaptunk hajszárítót, meg plusz lepedőt, mert átrendeztük a szobabeosztást. Előzetesen minden napra jósoltak esőt. Nos ez bejött: dél körül és kora délután esett változó intenzitással. Én szerencsés módon keveset kaptam belőle, a többiek többet.

 

1. nap (a Tibinek, Szandrának és a Dagi kutyának már a 2.) Volovec (2063)

 

A terv az volt, hogy fölcaplatunk a Volovecre (ahol az addig északról dél felé tartó szlovák-lengyel határ derékszögben megtörik, és nyugat-keleti irányban folytatódik), és a gerincen észak felé megyünk a határon majd lejövünk. A Rákoň nyeregbe felérve viszont elkezdett esni az eső, ezért a többiek egyből északra fordultak a terv szerint, csak én indultam fel a Volovecre egy pár ember társaságában, akikről azonban kiderült, hogy a lengyel oldalon gyorsan a lefelé utat választották. Én fölmentem, de a közben leszállt felhő miatt alig láttam valamit, ezért a többiek után indultam a gerincen egy bő órás hátránnyal. Végül a rövidebb lejövetel mellett döntöttem, mert a gerincen néhol megállt a víz, és átázott a bakancsom. Mivel a másik csoport viszont az eredeti hosszú lejövetelt választotta, így mégis én értem le először, és nem értettem, hogy hol vannak, de végül megtaláltuk egymást.

https://picasaweb.google.com/107348289906320892657/6312486419637175777?authuser=0&authkey=Gv1sRgCJCS0obNlIn9GQ&feat=directlink

 

2. nap Rohácsi tavak, Volovec

 

A tegnapi fárasztó és szétázott nap után a többiek a pihenést választották, így egyedül vágtam neki a túrának a Rohácsi tavak felé. Tavaly már jártunk ezen az úton, de akkora volt a köd, hogy 20 m-re se láttunk, tehát az út teljesen új volt. Dél körülre már át is értem, és úgy gondoltam, hogy adok még egy esélyt a Volovecnek. A Zábrat` hágóig fölfelé esett, de utána elállt, és köd sem volt, így volt alkalmam alaposan körbenézni. Ekkor tudatosult bennem, amit már addig is sejtettem, hogy a szomszédos csúcs a Rohács, és hogy én azt erről az oldalról másztam meg (ráadásul ekkor a Tibi följött a Volovecre).

https://picasaweb.google.com/107348289906320892657/6312482090094157185?authuser=0&authkey=Gv1sRgCIm9hLaEssng7wE&feat=directlink

 

3. nap Banikov hágó (2040), Rohácsi tavak

 

A Tibiék a sok eső miatt egy nappal korábban hazamentek, ezért csak ketten maradtunk. A Gabinak a Rohácsi tavak kis kört ajánlottam, míg én a Banikov hágóhoz mentem föl, ahová már a másik oldalról egyszer fölmásztam, és akkor tovább is mentem a Banikovra és a Tri kopyra. Erre most nem sok esélyem volt, mert felérve elkezdett esni az eső, és a köd is leszállt, így alig láttam azt a 4 embert, aki elindult fölfelé. Visszaindultam a Gabi után. Szerencsére nem esett sokáig, és mire a tavakhoz értem, már sütött a nap. Viszont egy másik problémába ütköztem: a tavaknál komoly eső volt, ezért már ömlött kifelé belőlük a víz a turistaútra patakot kreálva belőle, és ez komoly nehézséget okozott (lásd a videókat).

https://picasaweb.google.com/107348289906320892657/6312479578027097153?authuser=0&authkey=Gv1sRgCJTctu3n-saJbg&feat=directlink

 

4. nap Árva vára, Zólyomi vár

 

Mivel mindkettőnknek mindkét bakancsa átázott, ezért erre a napra már nem tettünk túrát, hanem megnéztük a látványos Árva várát, ami egy sziklára épült a XIII. században. Sajnos csak csoportosan lehet látogatni, és kutyát nem engednek be, ezért csak kívülről néztük meg a várat, és megbámultuk az Árván tutajozókat.

Visszafelé még beugrottunk megnézni a zólyomi várat, amit eddig mindig csak az autóból láttunk. Nekem csalódást okozott, mert messziről sokkal nagyobbnak tűnik. Egy szimpla téglalap alakú erődítmény, aminek bemehettünk a belső udvarába, ami egy kézilabda-pálya méretű. A termekben a Szlovák Nemzeti Galéria kiállítása látható.

https://picasaweb.google.com/107348289906320892657/6312474907906698977?authuser=0&authkey=Gv1sRgCILi64Hy8aimjQE&feat=directlink

2016 July 12.

2016 07 07-10 Lengyel- és Béla-Tátra

Már régóta szerettem volna felmászni a Rysyre a lengyel oldalról, és a Béla-Tátrában sem jártam még, ezért örömmel fedeztem fel a turatars.com oldalon egy ilyen programot kínáló 4 napos utat, és csatlakoztam a Csuuucsforma (Laci) által vezetett csoporthoz, aki intézte a túravezetésen kívül a szervezést is. Mindenképpen jó döntés volt, mert szimpatikus társak közé kerültem, és végig jól éreztem magam. Ehhez persze az is kellett, hogy az időjárás a kegyeibe fogadott minket, és csak a harmadik nap esett kétszer is az eső, de ezt ki lehett bírni. Egy 17 személyes Iveco kisbusszal utaztunk ki, ami még egy utánfutót is húzott a csomagokkal. 6 óra alatt értünk ki Zakopanéba, ahol egy 290 éves, 3 emeletes faházban volt a szállásunk, ahol csak a mi csoportunk lakott. Minden fából volt, még a vizesblokkok is, néhol nyikorogtak a gerendák, de alapvetően megfelelő szállás turistáknak.

 

1. nap: Nosal (1206) és Wielki Kopieniec (1328)

 

Az első napi bemelegítő túra a szállásunkhoz közeli Nosalra és a Wielki Kopieniecre vezetett. Az út elején, amikor a belépőket vettük volna meg, rögtön egy nagy birkanyájat hajtottak át a turistaúton. Később a hegyről láttuk, hogy lent a mezőn milyen szépen alakzatba rendezték a birkákat a terelőkutyák. A végig szép, napsütéses időben jól lehetett látni körben az igazi nagy hegyeket. Visszafele úton még megnéztünk egy kis fatemplomot. Este bementünk a városba, és végigsétáltam a sétálóutcán, ahol óriási tömeg tolongott. Láttam (tökéletes helyesírással) kürtöskalács és langosz árust is.

 

2. nap: Rysy (2503)

 

5.30-as indulást céloztunk meg, és mindössze 6 perc csúszással neki is indultunk (ez 16 embernél nem is rossz) a legmagasabb lengyelországi csúcsnak. Busszal mentünk a parkolóig, de a buszt a Lacinak egész a szlovák oldalra kellett visszavinnie, mert nem engedték leparkolni pénzért sem... Az út első másfél órája lankás aszfaltút, de a Halas-tóhoz felérve már igazi túrázás várt ránk. A Rysy lengyel oldalról való megmászásának az a fő nehézsége, hogy nagyon meredek: az utolsó 2 km-en kell emelkedni 1100 métert. Nincsenek benne extrém meredek részek "csak" folyamatosan kemény lépcsőzés sok lánccal, ami alapvetően lefelé hasznos, de még úgy sem szükséges (persze, ha mondjuk időjárási okokból gyorsan kell lejönni, akkor létfontosságú). Sajnos az út közepén nem vettem észre egy jobb kanyart, és mentem bambán az előttem haladó ismeretlenek után egyenesen, és majdnem fel is mentünk egy másik nyeregbe a Rysy alatt (2350), így vissza kellett fordulnunk, és egy csomót visszamászni, hogy rátérjünk a jó útra. Ezzel vesztettünk vagy másfél órát (meg egy csomó energiát), így a csúcsra felérve igen nagy tömeg fogadott. A kitűnő idő viszont kárpótolt mindenért. Visszafelé a két tó között egy nagy szarvastehén semmitől sem tartva ment át előttünk a turistaúton.

 

3. nap: Monk völgye a Béla-Tátrában a Vyšné Kopské sedlo-hoz (1933)

 

A mai napra esőt jósoltak, ezért a Laci megcserélte ezt az utat a Świnica mászással, mert oda kellett a jó idő. Ez az egyetlen engedélyezett út a Béla-Tátrában. Nagyon megérte ide eljönni, mert hihetetlenül dús a vegetáció. Rengeteg különböző színű, formájú, alakú virággal találkoztunk végig az út során. A (nem annyira) várt eső még fölfelé elkapott bennünket. Alig több mint 10 perces volt, de intenzív. A felfelé menő útból pillanatok alatt kis patak vált. Később, a hágóknál jó volt az idő, messze el lehetett látni. Aztán a lefelé úton újra el kezdett esni, most már hosszabban, de a túra végére megint kisütött a nap.

 

4. nap: Świnica (2301)

 

Az utolsó nap ismét 5.30-as indulásra volt szükség, hogy fölérjünk a Świnicára, és utána még haza is utazzunk Magyarországra. A korai indulás ellenére nem voltunk egyedül, hiszen ilyenkor nyáron már rég világos van, és ki kell használni a jó időt. A Murowaniec-háznál megálltunk egy kicsit, majd nekiindultunk a sárga majd fekete jelzésen a Świnica-hágóhoz, ami egy technikailag könnyű fölmenetel a többihez képest. A hágónál már egy csomó ember volt, akiknek a zöme persze a lanovkával jött föl a Kasprowy Wierch (Gáspár-csúcs) érintésével. Innen még 250 méter szintet kellett fölfelé menni. A másik oldalon lefelé már több láncos részen kellett leereszkedni, ahol torlódások keletkeztek különösen a Zawrat hágótól lefelé vezető úton, ahol a föl- és a lemenők alig tudnak kitérni egymás elől a falon.

2016 July 4.

2016 07 03 Cuha-völgy és Csesznek: via ferrata pályák

A Cuha-völgyben még nem jártam, ami rögtön az út elején meg is mutatkozott, mert egyből a rossz irányba indultunk el, és csak bő órás bolyongás után értünk vissza az út elejére, ahonnan már sikerült a jó irányba elindulni, hogy kipróbálhassuk a tavaly épített ferrata pályákat.

A Cuha patak szurdokvölgyében (ahol egy nem túl forgalmas vasúti pálya is halad) két vasalt utat építettek, de az egyiknek (a könnyebbnek) július közepéig csak az alsó része mászható, mert a felső (ez vezet át a vasúti alagút fölött) le van zárva a fészkelő madarak miatt. Itt a drótokat föl is tekerték fél évre. A másik pálya nehezebb, hosszú vízszintes szakaszokkal, amihez nem árt a jó karizom, ami nekem nem erősségem. Éppen sikerült teljesítenem a pályát, de közben ebben nem voltam annyira biztos.

Ezután átmentünk a nem messze lévő Csesznekre, ahol meglepetésemre kiderült, hogy a várral szemközti falon még két felmenetelt építettek: egy rövidebb könnyűt (Futrinka ucca), és egy extrém nehezet (MZ/X), amelyben áthajlós rész (E/F) is van. Így már 5 pálya található itt. Az Erika egyből ügyesen felmászott a vár oldalán lévő 4 m magas függőlegessel kezdődő E-s úton.

2016 June 22.

2016 06 19 Ploska és Borišov a Nagy-Fátrában

Már nagyon szerettem volna a hegyekben túrázni, és mivel saját utat nem sikerült szerveznem, ezért csatlakoztam a turatars.hu-n szervezett csoporthoz. Nyolcan mentünk ki egy kisbusszal a Nagy-Fátrába, hogy megmásszuk a Ploskát (lapos kopasz hegy) és a Borišovot. A Ploska felé vezető úton már jártam négy éve télen, amikor a hótalpas túrán a Čierny Kameňt megkerülve itt jöttünk le a hegyről. A Ploska túloldala a Borišov felé meglepően meredek volt, de a turistaháztól a csúcsra a táblán jelzett 40 perc helyett 20 alatt fölértünk. Az időjárással végig szerencsénk volt, mert csak pár percig csöpörgött délután az eső, és a nap sem sütött végig.

2016 May 22.

2016 05 11-16 Pádis

Nagyjából 6,5 óra alatt tettük meg a kicsit több, mint 400 km-t, mert Belényes előtt már nincs szakaszosan lezárva az út, mint tavaly, csak van egy felújítás alatt lévő 15 km-es rész, ahol nem nagyon látszik, hogy haladnának. Erről a román TV is beszámolt egy legalább fél órás műsorban az ottlétünk alatt. A Csodavár menedékházban szálltunk meg, amit kb 10 éve építettek. A Tibiék már laktak benne, amikor még csak félig volt kész, ezért nem ért minket meglepetésként, hogy a szobákban nincs konnektor, csak a folyosókon meg az étteremben. A szobák némelyike kicsit szűkös, meg a közös fürdőben nincs semmilyen akasztó, de ezt a házigazdák a kedves vendéglátással igyekeztek pótolni. Rendelhettünk vacsorát, sőt külön csak levest is, és ezt a lehetőséget ki is használtuk, mert bőven hoztak mindig egy nagy tálban.

 

1. nap Háromkirály vízesés

 

Odafelé úton még a szerpentin előtt megnéztük a vízeséseket. Nem úgy mint tavaly, most a legnagyobb, alsó vízesés körbejárása után fölmentünk megnézni, merre vezet tovább a jelzés (odáig ugyanis nincs). Találtunk is még két kisebb vízesést, de szerintem a térkép szerinti legfölsőt még mindig nem láttuk. Majd legközelebb a másik irányból is földerítjük a terepet.

 

2. nap Szamos-bazár, Aragyásza-barlang

 

A szép időben ezzel a túrával kezdtük, mert itt még egyikünk sem járt korábban. Autóval egész közel lehet menni, így kb fél órás gyaloglás után már a barlang monumentális kapujában álltunk, amit Czárán Gyula a Babilon kapujának nevezett el. Az átkelés a barlangon nem különösebben nehéz, de izgalmas, és az egész együtt hihetetlen élmény. Maga a barlang 212 m hosszú, 10-25 m magas, 8-38 m széles, és több fölső beszakadás miatt itt-ott fényt is kap. Persze lámpa azért szükséges. Az Isiék inkább megkerülték a barlangot, és ő látott is fölülről minket benne. A barlangi rész után, ami a rengeteg fényképezéssel sem tartott 1 órát, a Tibivel még megtettük a szurdok körüli körutat is, ami vagy 5-6 órát vett igénybe. Az igazsághoz tartozik, hogy a útbaigazító táblák ellenére nem tudtuk pontosan, hogy hol vagyunk, de utólag ez egyértelműen a mi hibánknak bizonyult, mert a jelzések jók (csak meg kell szokni az itteni gyakorlatot). Maga a körút nekem csalódást okozott, mert csak egy érdekes barlang (Belcazár palotája) volt a vége felé, és egy szép kilátó pont, ahová viszont rettentően csúszós meredek úton kellett fölszenvednünk magunkat. Cserében visszafelé is az Aragyásza-barlangon mentünk keresztül, sőt én még az Isiék által reggel bejárt elkerülő úton visszmentem, és harmadszor is végigjöttem. Úgy tűnt, hogy ekkor már 5 perc alatt átértem, de az órám 15-t mutatott.

 

3. nap Csodavár

 

Reggel esett az eső, és leültünk társasozni, de miután elállt, dél körül elindultunk a közeli, és rendkívül látványos túrára. Először a 100-120 m mély dolinák pereménél lévő 4 kilátópontot (balkon) jártuk körbe, majd visszamentünk (útközben meglepetésre belefutottunk egy kis 20 m-es szurdokba is), hogy leereszkedjünk. A Tibivel előrementünk, mert lent az alagúton keresztül át akartunk menni az elzárt 2-es dolinába. Ez sikerült is, de meglepetésemre a hatalmas alagúton keresztül egy meglehetősen meredek törmelékes "ösvény" vezet át miközben erősen fúj az igen hideg szél. Visszaérkezve éppen az Isiéket láttuk meg a túloldalon esőkabátban, mert elkezdett esni. Ezért (is) megnéztük, hogy a barlangon át tudunk-e menni az 1-es dolinából a 3-asba, de túl nagy volt a vízállás. Így visszafordultunk, és döbbenve tapasztaltuk, hogy ahol másfél órája "átsétáltunk" a patakon, ott most már hömpölyög a víz. Végül sikerült szárazon átkelnünk, de nem sokon múlott. Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt ennyit emelkedjen a vízszint. Nem véletlen, hogy táblákkal jelzik, hogy áradásveszély. Még sokkal veszélyesebb, ha ez a barlangban lep meg valakit. A normál úton átkeltünk a kis hágón a 3-as dolinába, ahol leereszkedtünk a barlang másik oldalán. A Tibi gumicsizmában ment is vagy 20 m-t a patakban, de még a kanyarulatig sem jutott el, mert egy nagyobb sziklánál mély kiöblösödés volt. Egyszer majd alacsony vízállásnál biztos átmegyünk ezen a barlangi szakaszon is.

A nap végén én még egyedül elmentem az Elveszett világ felé (tavaly jártunk is ott), és közben felfedeztem a Hamlet-barlangot, ahol a menedékháztól nem messze a Medve-patak ömlik be a hegybe, hogy a Csodavárnál bukkanjon ismét felszínre. Visszafelé persze jól megáztam. A természet jelezte, hogy ugyan sokkal jobb az idő, mint azt előzetesen jósolták, de azért ő az úr.

 

4. nap Ponor-rét

 

Erre a napra egész napos esőt jósoltak, de dél körül kisütött a nap, és elindultunk (a 3 fiú) a közeli, de hatalmas (azért a videóban említett Margitszigetnyi méret túlzás) Ponor-rétre. Mire odaértünk, el is kezdett esni. Ez persze nem tartott vissza, hogy megnézzem, honnan csúsztak le tavaly a csigások, de nem találtam kiépítve semmit. Megnéztük a Ponor-forrást is, ami a nevével ellentétben nem forrás, hanem egy patak kizúdul a földből a sziklák között. Sajnos az a hidacska, amin tavaly még az egész társaság átkelt, mert volt korlátja, mára beszakadt. Szomorú látni, hogy szinte semmit sem törődnek a karbantartással: a tájékoztató táblák is gyakran teljesen olvashatatlanok, a Galbina-szurdokban a lábtámaszok évek óta le vannak szakadva, így csak a patakon keresztül lehet átkelni, de csak alacsony vízállás esetén... Visszafelé keresztben fölmentünk a rét tetejéig, és megtaláltuk a jelzést az Elveszett világ felé. Alaposan elázva értünk haza, mert az úton kisebb-nagyobb intenzitással, de végig esett.

 

5. nap Galbina-szurdok

 

A Tibivel kettesben vágtunk neki a leghosszabb túrának. Közben megnéztük a Porcika-zsombolyt, ami igazából egy jégakna beszakadás. 38 m mély, 10-15 m átmérőjű, és az alján tényleg van jég. Bő két óra kellett, hogy elérjük a szurdokot. Először is le- és kimásztunk egy szép kilátóponthoz, ahonnan még a patakot is meg lehetett pillantani a mélyben. Ezután következett a szurdok, az elején a Galbina-kitöréssel. Itt nem a sziklából ömlik ki a víz, hanem kevésbé látványos módon alulról a földből "jön" ki, de a 10 m-re lévő vízesés már mutatja, hogy mekkora a vízhozam. Azonnal látszott, hogy a rengeteg víz miatt esélyünk sem lesz majd később a patakon keresztüli továbbhaladásra hiába hoztunk gumicsizmát is (tavaly augusztusban szerencsénk volt az alacsony vízállással). Addig is nagyon lassan haladtunk, mert rengeteget fényképeztünk (a vízeséseket mindeféle szögből), az összes barlangos részhez lementünk (közben a patak ugyanis bement a barlangba), végül elértünk a derékszögű részhez, ahol a patak végleg kitör a sziklákból, és a turistaút a patakon keresztül folytatódik, de nekünk aznap eddig tartott. Ezt a részt több, mint 2 óra alatt tettük meg, ami visszafelé alig 3/4 óráigtartott csak. Úgy döntöttünk, hogy a szurdokot a másik oldalról (a Flóra-réten keresztül) megkerülve a másik oldali bejárattól is bejárjuk, de mire odaértünk, elkezdett esni, így csak egy rövid résznyit mentünk a másik irányból, és inkább visszafordultunk, hogy a Flóra-réten keresztül teljesítsük a Galbina-körutat. Szerencsére egy idő után elállt az eső, de csak nagyon lassan haladtunk a meredek emelkedőn, és alaposan elfáradtunk, mire az Eszkimó-jégbarlanghoz értünk. Innen viszont már gyorsan hazaértünk.

 

6. nap Boga-csűr + 2 barlang

 

A Krisztiéktől reggel elbúcsúztunk, mert ők visszaindultak Nagyváradra egy családi program miatt, mi pedig a Boga-csűr felé vettük az irányt, ami egy szép kilátópont. Viszonylag könnyen meg is találtuk, de sajnos a kilátásból semmi sem lett, mert fehőben volt az egész hegycsúcs. Viszont a közeli barlanghoz vezetett turistajelzés, bár igen meredeken kellett leereszkedni. A nehézségekért viszont kárpótolt a barlang. Ebbe is hosszan be lehetett menni, sőt amikor összeszűkült, még be lehetett volna mászni egy résbe és továbbmenni, de ezt már kihagytuk. Visszafelé körön még a Pádis-barlangot szerettük volna megnézni, de mikor kiértünk egy nagy mezőre, elfogytak a jelzések. Vagy 2 órát bolyongtunk a mezők és erdőfoltok között (többször láttuk a Varasó-házat, egy turistaszállót, sőt a kocsit is). Végül a kocsitól a másik irányban is tettünk egy utolsó kísérletet, ami végül eredményre vezetett. A barlang előtt tényleg van néhány jelzés, de se előtte, se utána egy darab se. Magába a barlangba be lehet menni, és érdekes a vége: mintha egy függőleges fal lenne. Fölfelé azért van egy kis járhatatlan mellékjárat.

2015 October 27.

2015 10 23-25 Nyugati-Tátra

Végül hatan (+ Dagi kutya) vállalkoztunk az útra három kocsival. Az előrejelzésnek megfelelően az első nap nagy köd volt, szinte nem láttunk semmit, de a következő két napban már szép napsütésben volt részünk.

 

1. nap  Rohácsi tavak (1720)

 

Bemelegítésképpen a Rohácsi tavakat szerettük volna megnézni. Tkp sikerrel jártunk, mert közelről láttuk a tavakat, de a tájból szinte semmit. Lefelé egy kicsit jeges volt az út. Még sötétedés előtt vissza is értünk a szállásra, ami ritkán fordul elő. A vízesés azért így is impozáns látványt nyújtott. Már 1200 m magasan is megmaradt a hó.

 

2. nap  Sivy vrch (1804)

 

Négyen vágtunk neki az útnak, mert a Krisztiék inkább egy pihenősebb túrát preferáltak. Az előző nappal szemben az idő kifogástalan volt. Két kisebb láncos rész várt ránk a csúcs előtt, de ez a kutyának nem jelentett erőpróbát, inkább csak nekünk. A csúcson egy kb 15 fős gyöngyösi csoporttal találkoztunk. Lefelé izgalmasabb volt, mert kétszer is 3-4 m-es függőleges, láncos ereszkedés volt benne, ahol a Dagit ölben kellett leadni, aminek nem nagyon örült.

 

3. nap  Brestová (1902)

 

Az utolsó napra ketten maradtunk és a Dagi, mert a Zsolték pihenésképpen inkább kulturális programot választottak. A fölfelé út egy hosszú kaptatóval indult. Annyira sütött a nap, hogy a végén már félmeztelenül, rövid(ebb) gatyában caplattam fölfelé a hóban. Mire fölértünk a gerincre, elkezdett erősen fújni a szél, tehát vissza kellett öltöznünk. Onnantól már lankásan emelkedett az út. Találkoztunk egy másik kutyával, aki a Dagival kergetőzött össze-vissza. A Salatinra csak időhiány miatt nem mentünk át, az út nehézsége nem okozott volna problémát. Lefelé arra mentünk, ahol előző nap följöttünk.

2015 October 19.

2015 10 17-18 Rax

Jól döntöttünk, amikor úgy határoztunk, hogy ezen a hétvégén érdemes elmenni a Raxra, mert kegyes lesz az időjárás. Egy csepp eső sem esett a két napon, sőt vasárnap viszonylag sokat sütött is a nap. Igaz felhőből és ködből is kaptunk, de időnként a ki- és lelátásási lehetőségek akár fél perc alatt is drasztikusan változtak. Vasárnap többször is nagyon gyorsan kellett elővenni a fényképezőgépet, nem is mindig sikerült.

 

A Weichtalhaus már normál üzemmódban működik. A legfontosabb, hogy van zuhany, így most nem kellett a patakban fürdenem, mint legutóbb augusztusban. Az első emeleten van mindkét nemnek 2-2 zuhany és WC, miközben a kétszemélyes szobáknak saját vizes blokkjuk van. Furcsa, hogy miért itt helyezték el ezeket. Így a rengeteg embernek a másodikról, ahol a tömegszállás található le kell lecsattognia. Egy magyarázat jutott csak eszembe: lehet, hogy a másodikon nem fért el, bár azt továbbra is tartom, hogy a nagy üres szociális terem helyén lett volna elég hely a másodikon is a vizes blokknak. A hely mentalitása továbbra is nagyon furcsa: Az még rendben, hogy amikor megérkeztünk szombat délelőtt, akkor anélkül használtuk az öltözőhelyiséget, hogy bárkibe is botlottunk volna, de az már meglepett, hogy este az étkezőben sem sikerült a személyzet egyetlen tagjával sem összefutni. Az ott étkező magyar csoporttól tudtuk meg, hogy ők sem tudják pontosan, hogy ki kicsoda. Egy cetlire kell ráírni a fogyasztást, majd a végén rendezni. Végül az Erika magának csapolt egy korsó sört. Reggel is úgy kellett vadászni az ázsiai alkalmazottra, hogy fizetnénk, meg hozzon már valami reggelit. Végül rendeződött minden, de úgy tűnt, hogy nincs igazi gazdája a helynek. További érdekesség, hogy a zuhanyozás 2,5 EUR, és nincs szemetes (mindenki vigye haza, amit hozott). Ezekkel a szabályokkal semmi probléma, nagyon sok helyen így működnek a menedékházak a hegyekben, ahová macerás eljuttatni a közszolgáltatásokat, de közvetlenül az országút mellett elég furi.

 

1.nap: Alpin Vereinsteig és Gustav Jahn

 

Bemelegítésként megmásztuk a létrás utat a ház mellett sisak nélkül. Ránk is szólt a háznál feltűnő egyetlen ember, hogy legközelebb vegyük fel. Természetesen igaza volt, bár az adott helyen semmi értelme ennek az óvintézkedésnek, ha csak mi vagyunk a pályán. Első napra az AV-n való felmászást választottam megfejelve azzal, hogy a 2/3-ánál leágaztunk, és átmentünk a Gaisloch fölső részére az izgalmas Gustav Jahn úton és vissza. Általam soha nem látott mennyiségű zerge, hegyi kecske stb kakába botlottunk (és néha bele is léptünk) végig az út során. Cserébe egy-két bűnöst is sikerült lefotózni. Eredetileg az Ottó-házzal szemközti Kronich megmászása is terveim közt szerepelt, de csúsztunk az időben, és mire a házhoz közeli nagy útelágazáshoz értünk, már akkora lett a köd, hogy a 200 m-re lévő házat sem lehetett látni, ezért egyből elindultunk lefelé a Wachthüttelkammon. Egész nap alig találkoztunk emberrel, azok közül viszont egy 6 fős magyar csoporttal kétszer is összefutottunk. Már a lefelé indulásnál látszott, hogy ránk fog sötétedni, és sajnos nem történt semmi időutazás, így az utolsó fél órában már lámpával kellett lejönnünk a létrákon (ezt már egyszer megtettem a Tibivel és Ilával, így tudtam, hogy működik), ami persze lassított, de legalább maradt egy kis izgalom a végére is (nem biztos, hogy az Erika is így élte ezt át). Egy kb 15 fős magyar csoport lakott még a lagerben, akiknek valamilyen túravezetői oktatást tartottak. Velük másnap is találkoztunk a fennsíkon. Éjjel az egyik fickó horkolt meg fújtatott, mint a gőzgép, de egyébként normálisan aludtunk.

 

2. nap: Haidsteig

 

Mire felértünk a beszálláshoz, már hétágra sütött a nap. Ennek ellenére csak pár embert láttunk előttünk, és utánunk se nagyon jöttek. Így sokkal jobb élmény, mint nyáron a tömegnyomor, amikor a falon kell ácsorogni 10-15- perceket a nehezebb részeknél kialakuló dugók miatt. A középső, napsütéstől védett belső részen néhol vizes, és ezért csúszós volt a fal. Mikor fölértünk a Fekete Madonnához (ez nagyjából az út 60%-nál van) alig láttunk valamit a környező hegyekből, de pár perc alatt (később pár másodperc alatt) változott a helyzet. Ha elég gyors voltam, akkor tudtam fényképezni, de arra nem volt idő, hogy megegyek egy almát, mert a "láthatósági ablak" nagyon gyorsan elillant.

2015 October 8.

2015 09 26-29 Szlovák Paradicsom és Magas-Tátra

Két kollégámmal látogattuk meg Szlovákia gyönyörű tájait, amiket ők eddig még csak képekről láttak. Az időjárás előrejelzés nem volt biztató, mert esőt, hideget, sőt kis havazást is jósoltak. Ehhez képest az első nap szinte végig esett a SzloPa-ban, de a következő két napon a Tátrában már egyenesen sütött a nap, és köd is csak elvétve rontotta az összhatást.

 

1. nap SzloPa: Stredné Piecky, Maly Kysel, Obrovsky vízesés, Velky Kysel

 

A címből is látszik, hogy tartalmas programot teljesítettünk. Odaúton többször is eleredt az eső, de amikor Pílában (ennek később még lesz jelentősége) kiszálltunk az autóból, nem esett, így az első fél órában száraz körülmények között aklimatizálódtak az újoncok a körülményekhez: kristálytiszta vizű patakmederben haladtunk fölfelé valószínűtlenül fehér köveken a szurdokban az első nagy létráig, ahol elkezdett esni az eső, és már csak sötétedéskor hagyta abba. Szerencsére a SzloPa, az a hely, ahol esős időben is lehet élvezni a tájat, mert nem kell messze látni, mint pl a Tátrában. Sokat fényképeztünk, majd fölérve a Maly Kyselen visszafelé (azaz le) mentünk a vízesésekhez, utána pedig a Velky Kyselen vissza fölfelé a Glac-i kis rétre. Itt láttunk egy foltos szalamandrát. Előttünk ment át az úton. Kétszer akkora volt, mint a raxi fekete társai. Innen egy derékszögű jobbkanyart kellett vennünk, hogy a levezető piros jelzésen visszaérjünk a parkolóba. Még a rövidebb bicikliutat is kihagytuk, hogy csak a turistajelzésen menjünk. A visszafelé út komótosan is csak 2 óra, sötétedésre pont leértünk volna. Azonban egy-két nem várt elágazásba futottunk bele (ekkor hibáztam, hogy nem vettem elő a térképet), és csak nem akart az út véget érni. Egy idő után már gyanús volt a dolog, de a két szurdok között nem lehet eltévedni, ezért nem vettem elő a térképet (egyébként is elázott volna az esőben). Végül már jóval sötétedés után leértünk Stratena Pílába, és még ott sem voltam biztos benne, hogy tényleg rossz helyen vagyünk, de végül kiderült, hogy egészen rossz irányban jöttünk le (nem derékszögben jobbra, mert az igazából a balra tartó része a pirosnak, hanem 135 fokban kellett volna fordulnunk), és autóúton 20 km-re vagyunk a kocsinktól. Leintettünk egy villanyszerelőket szállító furgont. Az egyikük még magyarul is tudott, de nehezen értette meg, hogy mit is szeretnénk, mert neki a Píla a Stratena Pílát jelentette. Végül megértették, hogy teljesen máshová akarunk menni, ahová ők nem vihetnek magukkal, de elvittek egy vendéglőbe, és bejöttek segíteni elmagyarázni a helyzetet. Este 8 után voltunk egy kis faluban 20 km-re a kocsitól, és a szállásunktól még további fél óra autóval. Reménytelennek tűnt a helyzet, bár legalább lakott településen voltunk. Csodával határos módon a vendéglőben két szlovák csaj hajlandó volt minket elvinni autóval a 20 km-re lévő kocsinkhoz azon az erdészeti úton, amin már jártam korábban, de nem tudtam, hogy nincs-e lezárva. Azt viszont tudtam, hogy nagyon kanyargós. Mindenesetre a luxus terepjárójukkal ingyen átvittek minket: autóztak legalább 1 órát és 40 km-t a vak sötétben rossz útviszonyok között. Közben láttunk két őzet is, az egyik le sem akart menni az aszfaltútról. Sosem fogom elfelejteni ennek a két szlovák lánynak, amit értünk tettek, és még a nevüket sem tudom, csak a pozsonyi rendszámukat. Vajon hányan tették volna ezt meg három vadidegenért? Végül minden jóra fordult, fél 10 környékén meg is érkeztünk a szállásunkra (Nova Lesna határában még sikerült kikerülnöm egy az úton átrobogó vaddisznót is), és a Helena is megvárt minket.

 

2. nap Magas-Tátra: Tery ház, Vöröstorony-hágó

 

Ez az út a leglátogatottabb, klasszikus tátrai turista útvonal. Az, hogy a sikló mellett nincsenek fák a szélvihar miatt, már tíz éve megszokott, de engem megdöbbentett, hogy mostanra már feljebb sincsenek ebben a völgyben. A Tar patak szinte végig látszik. A vízesések, útjelző táblák, turista utak messziről beláthatók. A fák vagy elszáradtak vagy kidőltek. Korábban a Tar patak partján mentünk végig, néha ki is másztunk a nagyobb sziklákra. Most ez már nem lehetséges a kidőlt fáktól, csak a turistaúton lehet közlekedni. Egész megváltozott a látvány.

A Zsolt térde az előző napi plusz kilóméterektől is talán eléggé rakoncátlankodott, ezért kicsit nehezebben jött föl a házhoz, és ott szét is váltunk: én mentem tovább a hágóra, míg ők pihentek egy kicsit a házban, majd kényelmes tempóban visszafordultak. Szépen sütött a nap, de nem voltam benne biztos, hogy át tudok menni a hágón, mert a környező hegyek már eléggé havasak voltak. Az viszont biztatónak tűnt, hogy szemben velem nem igazán jöttek az emberek, tehát valahová mégis el lehet jutni. Maga a hágóra vezető meredek, láncos rész egyáltalán nem volt havas, mert DNy-i fekvésű. Könnyen fel is jutottam. Nyáron itt tömegjelenetek zajlanak, az ügyetlenebbek feltartják a sort. Most előttem csak egy ember mászott, az is vagy 5 perccel. A hágó túloldala viszont már nem volt ilyen barátságos: havas és jeges. Hiába sokkal kevésbé meredek, mégis sokkal lassabban lehetett leereszkedni. Figyelni kellett, mert néha a jelzések is be voltak havazva, de azért nem volt komoly gond.

 

3. nap Magas-Tátra: chata pod Rysmi

 

A terv az volt, hogy fölmegyünk a Rysyre, de az már látszott, hogy ezt a Zsolt térde nem fogja bírni, ezért őt a Poprádi-tónál hagytuk, hogy mássza meg a tóval szemközti hegyet (Ostrva), amire egy meredek cikk-cakkos út vezet föl. Az Edinával elindultunk a Rysy felé. Úgy gondoltam, hogy a házig mindenképp el kellene jutnunk, de arról már erős kétségeim voltak, hogy a Rysyre az adott havas-jeges körülmények között föl tudunk-e jutni. A láncos rész alatti tavaknál nagyon fújt a szél, de a láncos rész annak ellenére sem okozott gondot, hogy időnként öklömnyi jég fagyott a láncra, és néhol tükörjég is volt (igazából azért is kell a lánc, hogy jeges időben legyen mibe kapaszkodni). Előttünk egy hordár verekedte fel magát. Ez még a nyári jó körülmények között is emberes feladat, de így! A 2250 m magasan lévő házig simán el is jutottunk, de a további utat már veszélyesnek ítéltem, bár páran fölmentek. A köd is lejjebb ereszkedett, ezért inkább visszafordultunk. Majd nyáron fölmászunk.

 

4. nap SzloPa: Hernád áttörés, Klaštoriská rolina

 

Hazafelé ismét beugrottunk a SzloPa-ba: először a Tamás-kilátóról néztünk le, majd az Edinával a Hernád áttörés felét jártuk be, hogy a Klaštoriská rolinán menjünk föl a SzloPa nagy fennsíkjára a Klaštoriskóra. Itt egy teremtett lélek sem volt (nyáron óriási a tömeg), így nyugodtan megnéztük az újjáépítés alatt álló 700 éves kolostort. 15-20 éve itt még csak a földből alig kiálló falmaradványok voltak, de most már több terem is áll, és úgy néz ki, hogy tényleg be akarják fejezni.