Túra beszámolók

Nyugati parti nemzeti parkok

2017 június 20.

2017 06 02-04 Dachstein

A Dachstein régió már régóta a bakancslistámon van többek között a ferrata útjai miatt is, de most "csak" túrázni mentünk (hárman voltunk plusz a Dagi kutya), és felderíteni a terepet. Meg is találtunk pár vasalt utat, tehát ide még biztos vissza fogok jönni. A szállásunk az Enns folyó (igen, ez az óperenciás) oldalában a hegyen volt Öblarnban (Schladmingban és Ramsauban érezhetően drágábbak a szállások). Kb 6 óra alatt kiértünk, de kifelé jó pár autópálya felújítás (és egy terelés) is lassított minket.

 

1. nap Bodensee, Hüttensee, Obersee vízesésekkel

A szállás elfoglalása után a Schladmingtól délre lévő tavak felé vettük az irányt miközben elkezdett esni. Szerencsére rövid idő után csendesedett, majd elállt, így a nap hátralévő részében jó időben túrázhattunk fel a vízesésekhez. Három egymás fölötti tavat néztünk meg, amelyeket nagy vízesések kötnek össze. Persze az ilyen helyeken ez nem ritka, de ezek a vízesések azért elég nagyok voltak. A fölső tó alatt láttam egy fekete szalamandrát, ami közel kétszer akkora volt, mint amilyeneket a Raxon számolatlanul látunk esős időben.

 

2. nap Südwandhütte, Sulzenhals, Tor

A második napra a Tor nevű hágó megmászását néztem ki, ami több utazási iroda ajánlatában is szerepelt. Először is fölmentünk autóval a szerpentinen a Ramsau fölötti lanovka parkolójáig. Ez az út a parkolással együtt nem olcsó (14 EUR), de órákat lehet vele megspórolni. Fönt remek idő fogadott minket (egész nap csak kétszer szemerkélt az eső), de a kevésbé napsütötte völgyekben még méteres a hó is, így a Südwandhüttéhez a rövidebb út helyett (ami az árnyékos sziklafal aljában vezetett két hómezőn is keresztül) alulról a napsütötte gerincen caplattunk föl. Innen már jól látszott, hogy a Torhoz szinte végig hóban kell fölmenni, amit a Szandra nem szeretett volna, ezért inkább lefelé vettük az irányt, hogy megkerüljük az egészet, és hátulról közelítsük meg a hágót. Arra végig erdőben vezetett az út. Útközben belefutottunk egy viperába, sőt a Szandra látott még egyet. A Sulzenhals fölötti keresztet céloztuk meg. Ez kicsit becsapós volt, mert sokkal közelebb tűnt a valóságosnál. Viszont még éppen időben értünk oda ahhoz, hogy én visszafelé felmenjek a hágón, és leereszkedjek a hóban.  A Tibi és a Szandra a Dagival inkább a már ismert úton ment vissza. Közben több technikai probléma is hátráltatott: még a Bakonyban elromlott a fényképezőgépem, amit nem javítottak meg, ezért vennem kellett egy újat, ami nem ismerte fel a régi által készített videó formátumot; betelt a memóriakártya, ezért a hágón kellett törölnöm egyenként vagy 100 képet (néhány videó törlése elég lett volna), hogy legyen hely, mert a régi fél GB-os tartalékkártyát sem ismerte föl. A telefonom közben kikapcsolódott, és nem emlékeztem a PIN kódra, így nem tudtam telefonálni a többieknek, hogy hol járok... De végül megvártak :) A hóban való leereszkedés viszont a vártnál könnyebben ment, és nem éreztem úgy, hogy lényegesen lassabban haladnék. Lefelé autóval a szerpentinen majdnem elénk ugrott egy őz, amit én először észre sem vettem, mert a tükröket néztem, hogy jönnek-e szembe a kanyar után.

 

3. nap Dachstein gleccser lanovka

Erre a napra a lanovkát ütemeztük be a híddal és a Jégpalotával a Hunerkogelen (2690). Pontosabban előző nap reggel a pénztárnál kiderült, hogy csak 2 óra múlvára van jegy, mert előre kell foglalni, tehát mára foglaltunk 45,5 EUR/fő-ért. (A Schladmingi szállásokon ingyen adnak Sommercardot, amiért kedvezmények járnak. Mi nem kaptunk, mert messzebb laktunk.) Valamiért azt gondoltuk, hogy fönt üveghíd van, ami azért is butaság volt a részünkről, mert már jó messziről is látszott a híd, márpedig egy üveghídnak az a lényege, hogy átlátszó. Szóval egy normál, rácsos alapú hídról volt szó, ami nekem semmi extrát nem jelentett, de a tériszonyosoknak azért kihívás. A Dagi is följött a lanovkával (a Szandra inkább lent túrázott), a híd rácsos alja viszont nem nagyon tetszett neki (meg a szájkosár sem, amit a lanovkában kellett volna viselnie). A lanovka 6 perc alatt küzdötte le az 1000 méteres szintkülönbséget úgy, hogy csak a kezdő- és végállomáson volt alátámasztva. A hídról lehet bemenni a Jégpalotába (a Dagit oda nem engedték be), ami egy a jégbe vájt barlangrendszer, és bent jégből kifaragott különböző dolgokat lehet látni, mint egy múzeumban. Különös módon állandóan változtak bent a fényviszonyok: a kellemes, fényképezésre alkalmas kékestől a vöröses felé, amitől viszont alig lehetett látni. Ezért készült néhány elmosódott fotó. Sokat nem akartam ácsorogni egy-egy kép előtt a tömeg és a hideg miatt sem. A jégből készült karosszék, amibe bele is lehet ülni, mindenképpen nagy ötlet. A képeken is látszik, hogy 3000 méter környékén júniusban még a hó az úr: a hidas-létrás részen sem lehetett körbe menni, sőt a Jégpalotába is csak úgy tudtál bejutni, hogy a be- és kijáratnál le kellett hajtani a fejet. Ezt a hidat a Jégpalotával csak néhány éve építették, és borzasztó volt látni, hogy a lanovkától a hídig tartó 100 méteres, kicsit meredek szakaszhoz még mozgó járdát is építettek. Ez aztán a tömegturizmus teljesen fölösleges és természetkárosító kiszolgálása. A túloldalról, Hallstatt felől egyébként több sílift is jön föl a gleccsereken keresztül, tehát fönt nem csak a lanovka ontja az embereket. Mi fönt elmentünk a Seethalerhüttéig (2740, és szinte még teljesen a hó alatt), ahová fölvezet a Südwandhüttéből a részben via ferrata út is. Eddigre már teljesen befelhősödött az idő, így csak az utolsó 5 méterét láttuk az útnak. Visszafelé a lanovkához volt, hogy 20-30 méterre csökkent a látástávolság. Délre a tervezett időben le is értünk a parkolóba (a foglalásnál kellett megmondani azt is, hogy mikor akarunk lemenni). Ekkor már lógott az eső lába, és onnantól kezdve már egyre jobban esett, ezért úgy döntöttünk, hogy a másnap reggeli hazaindulás helyett egyből Magyarország felé vesszük az irányt. Jó döntés volt, lévén a visszaúton szinte Győrig szakadt az eső, volt hogy szinte szürkületben jöttünk.

2017 június 5.

2017 05 20 Bakony (Cuha-völgy és Ördög-árok)

Eredetileg Donovalyba mentünk volna, hogy a már többször teljesített hótalpas utat nyári körülmények között is végigjárjuk, de a jósolt rossz idő miatt inkább a Bakony híres szurdokait választottuk. Mivel két autóval mentünk, ezért nem kellett vonatoznunk a kezdő- és végpont között.

Vinyétől indultunk a Cuha-völgyön keresztül. Itt rögtön nagy tömeg fogadott minket, mert kiderült, hogy egy bicikliverseny pont ezen a turistaúton (is) zajlik. Eléggé szétnyúlt a mezőny, így nem okoztak fennakadást. A jó idő ellenére (számomra meglepő módon) nem találkoztunk mászókkal a ferrata utakon, viszont diákcsoportokkal igen.

A Cuha-völgy után átmentünk a Csesznektől délre lévő Ördög-árokhoz. Ez is nagyon kalandtúrás hely, főleg hazai területen. Volt egy drótos, beépített lépésekkel könnyített rész is. Mindannyian úgy gondoltuk, hogy jó volt ide eljönni.

2017 május 1.

2017 04 30 Stredné Piecky

A jósolt rossz idő miatt az eredetileg 3 napos útból csak 1 napos lett, aminek több mint a felét utazással töltöttük. Viszont nem esett, és nem is fáztunk. Az utóbbinak az is az oka volt, hogy a magas vízállás miatt (az eredeti útiterv szerinti Sucha Belát le is zárták) igencsak küszködni kellett a patakmederben való sikeres továbbhaladásért,és a vízbe való belecsúszás elkerüléséért. Ezt végül sikerrel megoldottuk, de a normál körülmények közötti 2 órás út 3,5 órába tellett, ezért fönt már nem kezdtünk újabb kalandokba, hanem egyből le is jöttünk méghozzá egy jelöletlen, de kényelmes földúton.

2017 április 22.

2017 04 14-17 Plitvice és Paklenica

A 4 napos Húsvétot horvát nemzeti parkokban töltöttük. Az első 2 napot Plitvicében, majd leutaztunk a tenger melletti Paklenicába, ahol látványos szurdokokon keresztül lehet fölmenni a hegyekbe. Óriási szerencsénk volt végig az időjárással, mert sok esőt ígértek. Ebből a második napon tényleg esett egy bő fél órát, amikor mi éppen a fedett étkezőhelyen pihentünk. Azután végig esett éjjel, és másnap reggel az úton a tengerhez, de mikor kiszálltunk, akkor elállt, és onnantól még a nap is kisütött. Amitől viszont már elszoktunk, és nagyon rossz volt újra szembesülni vele: kifelé fél, visszafelé 1 órát álltunk a határon, mert mindenkinek ellenőrizték a papírjait.

 

1. nap Slunj, Barač barlang és Plitvice

Útközben megálltunk a költői szépségű Slunj falunál, ahol egy csodaszép tó- és vízesésrendszert vezettek keresztül a falun. Ezzel hangoltunk Plitvicére, de előtte még megnéztük a Barač cseppkőbarlangot, ahová majdnem be sem mentünk, mert egy magyar társaság is jött utánunk, és közülük a két férfi túl hangosan érezte jól magát. Mi éreztük magunkat kellemetlenül, és az egyébként angolul csodaszépen beszélő túravezető is csak a megértéséről biztosított, amikor vacilláltunk, hogy bemenjünk-e velük az utolsó vezetett barlangi útra. Aztán még érkeztek olaszok is, így bementünk (a Dagi kutyát is beengedték ingyen). Nem bántuk meg, és a végén még az is kiderült, hogy a barlang nevét a barátság szóból kapta még a Monarchia idején. Késő délután már a pénztárak zárása (és a személyzet távozása) után még a nagy vízeséshez is beugrottunk Plitvicébe, így szinte egyedül készíthettünk fényképeket.

 

2. nap Plitvice

Sikerült az összes utat végigjárnunk egy nap alatt, sőt még egy kicsit többet is, és a kutya is jól bírta. Először a már előző este is meglátogatott nagy vízeséssel kezdtük, de most az alig használt kis lépcsősoron és egy alagúton át fölmentünk a tetejéhez is. Sőt a Tibivel le is ereszkedtünk oda, ahonnan a víz lezúdul vagy 30 métert. Utána átmentünk egy kilátóponthoz, majd kimásztunk az alatta lévő sziklákra, sőt én még egy már vagy 20 éve lezárt (emiatt alaposan elhanyagolt) utacskán le is mentem a tóhoz. Aztán vissza föl, és a fönti úton át a fölső tavakhoz, hogy a kilátópontokról föntről is megcsodálhassuk az egész gátrendszert. A középső résznél egy fedett étkezdében kibekkeltük a bő fél órás esőt. Velünk szemben 3 hatvan körüli ázsiai ember beszélgetett egymással, és egy idő után feltűnt, hogy néha igen jó kiejtéssel magyar kifejezéseket szőnek a mondataikba (forró csokoládé, szalvéta). Kiderült, hogy ők is Magyarországról jöttek, de egyébként vietnamiak. Különösen az egyik nő beszélt szinte akcentus nélkül magyarul. A legfölső tavak és vízesések körbejárása után visszaindultunk a másik oldalon, és csak azt sajnálom kicsit, hogy a hajóútról lemaradtunk, mert rossz információt kaptunk az utolsó járat időpontjáról. Az egyébként nem olcsó belépő árában (110 kuna = 4730 Ft) benne van a park területén a busz- és a hajóút is.

 

3. nap Nagy Paklenica szurdok

A szűk másfél órás út végén a tengerhez közeledve át kellett jutnunk a Velebit hegységen. Szerencsére pár éve már megépítették az autópályát. Még sosem mentem autópályán 3-4 km hosszú alagútban, ami a végén szinte szerpentinszerűen jön ki a hegyből. Viszonylag gyorsan megtaláltuk a szállást GPS nélkül, és mire a Paklenica nemzeti parkhoz értünk el is állt az eső. A nagy szurdok első részébe autóval be lehet hajtani, majd rögtön az Aniča kuk nagy sziklatömbje mellett haladtunk el. Ez egy nagyon ismert sziklamászóhely. Vagy 30 különböző út vezet föl a csúcs felé. Van egy turista út is, ami a sziklafal tövében kerüli meg az egészet, és hátulról vezet föl a csúcsra. Mi a fő útról letérve egy barlangot vettünk célba, ami a tengerre néző csúcsok irányában volt. Sajnos áprilisban csak szombatonként 10-13 között van nyitva, így ebbe a barlangba nem jutottunk be. A barlang után már annyira hegyi (mászós) úttá vált az ösvény, hogy a Daginak esélye és kedve sem volt arra menni, így ők visszafordultak, és én egyedül mentem föl a csúcsra. Lélegzetelállító volt a látvány a tengerre körben a hegyekkel. Egy nagy kört leírva jutottam vissza a fő turista útra, és a nap végén még éppen időben sikerült is följutnom az Aniča kukra is. Ennek az útnak az utolsó 20 perce igen emlékezetesnek bizonyult, mert egy adrenalinbombával ért föl. Kb 45°-os meredekségű nagyon szabdalt, tűéles sziklákon kellett fölfelé haladni. Volt olyan izgalmas, mint egy via ferrata út. Kár lett volna kihagyni.

 

4. nap Kis szurdokvölgy Paklenica

Az utolsó napra csak egy rövidebb túrára mentem, hogy időben haza tudjunk indulni. A cél a sokkal kevesebb ember által látogatott (és persze sokkal kevésbé kiépített) kis szurdok volt oda-vissza. Az út néha a kiszáradt folyómederben vezetett időnként óriási sziklák között, amikre néha föl is kellett mászni. Már majdnem fölértem a szurdok végéhez, és a rászánt időnek közel a felénél jártam, amikor váratlan esemény történt: éppen azon törtem a fejem, hogy a folyómederben egy nagy sziklára hogyan lehet fölmászni a továbbhaladás érdekében, amikor hirtelen mögüle elkezdett kis sugárban ömleni a víz. Először meglepődtem, de pár pillanattal később meg is ijedtem, hogy ha valami gátszakadás vagy efféle történhetett, akkor hogyan fogok innen kikeveredni, ha pillanatokon belül elönti a víz. Azért csináltam egy fényképet meg egy rövid videót, de amikor már a talpamnál kezdett a víz folyni, akkor azonnal visszafordultam. Így utólag persze túlreagáltam a helyzetet, de ott akkor elsősorban az időszűke miatt az tűnt az ésszerűnek, hogy villámgyorsan hagyjam magam mögött a folyómedres részt. Ha egész nap ott lettünk volna, akkor megpróbálok továbbmenni. Legrosszabb esetben ki kell menteni, ha tényleg valami havaria történik. Végül is én belépőt vettem, és a turistaúton mentem (látszik a sziklán a festés is). Lent a bejáratnál alaposan megnéztem a térképet, és valószínűleg az történt, hogy pont elértem azt a részt, amikor a folyó fönt egy másik mederben megy tovább, és valami túlfolyás miatt jött egy kis víz velem szemben. De ez ott alulról egyáltalán nem így látszott. Pontosabban nem lehetett tudni, hogy mi újság, csak a víz morajlását lehetett hallani.

2017 március 18.

2017 03 15-16 Berlin

Régi vágyam teljesült azzal, hogy 2 napra kiugrottam Berlinbe városnézésre. Már közel 27 éve leomlott a Fal, és én vagy másfél évtizede halogattam ilyen-olyan okokra hivatkozva ezt az utat. Gyerekként jártam a keleti oldalon, de csak az Alexander Platzon lévő óra és a TV torony maradt meg.

Valahol olvastam, de mégis megdöbbentett, hogy mennyi építkezés zajlik a város belső részein egyszerre (pl az egész Unter den Linden föl van túrva középen). Nem is értem, hogy bírják ezt építkezési kapacitással, és mi lesz 5-10 év múlva, ha minden fel- ill újjáépül. Bármerre néz az ember építési darukat lát. Néhány műemléket itt is restaurálatlanul hagytak meg mementóként, mint máshol is Németországban. Itt nem dívik az utcaátnevezés kurzusváltás után: most is van Karl Marx Alle, meghagyták a város szívében a Marx és Engels óriási szoborpárosát is.

A másik meglepetés az az utcai pékárusok töméntelen száma. Minden U- és S-Bahn állomáson megtalálhatók, a nagyobbaknál sokan, de a belső részeken is roskadoznak az ínycsikladozó illatokat árasztó százféle péksütemények. Azt hiszem, ebben a városban senki nem reggelizik otthon. Reggel 1/2 8-kor zsúfolásig megtelt hatalmas vendéglőt láttam a szállásomnál, ami a híres Checkpoint Charlie tőszomszédságában volt.

Nem lehet nem beszélni a csodás tömegközlekedésről. Vettem egy 48 órás Berlin Welcome kártyát, ami korlátlan utazást tett lehetővé. Az utóbbi 5-6 évben itthon nem ültem metrón a munkám miatt, de ezt most alaposan bepótoltam. Valamiért én azt gondoltam, hogy az U-Bahn a föld alatt, az S-Bahn a föld fölött jár, de egyes U-Bahnok is fönt járnak. Meg sem kíséreltem összeszámolni a vonalakat de 20-25 biztos van, csak U megállóból van 173. Hosszúak is, így rengetegen utaznak rajtuk. Bp-től eltérően a párhuzamos közlekedést sem irtják. Több helyen is láttam, hogy fönt megy az U (persze ritkás megállókkal), alul a villamos, és vannak még buszjáratok is (emeletes busz is előfordul). Mindegyiken van utas. A nagy csomópontoknál pedig akár 3-4 szintes alagútrendszer is előfordul. Ráadásul egy vágányra mindkét irányból jöhet vonat. Van ahol így egymás mellé állva várják be egymást, de olyannal is találkoztam, hogy egy vonal az egyik irányba egy másik emeletről ment, mint a másikba. Nyilván elég komplikált lehet a vasútirányítási rendszer.

Rengeteg féle embert látni az utcán a kávébarnától a koromfeketéig, nem kevés a fejkendős nő, orosz beszédfoszlányt is többször hallottam, de echte németek mindenhol vannak. Direkt kimentem Neuköllnbe, és gyalog jöttem be. Színes világ. Furcsa volt a sátorozó hajléktalanokat látni a hidak alatt vagy a hidakon.

Szóval még egyszer biztos elmegyek ebbe a városba, hogy lássam, miket építettek. Ja és akkor Potzdamot is meg kell nézni, ami most kimaradt.

2017 március 4.

2017 03 04 Stuhleck hótalpas túra

Már egy hónapja kiderült, hogy csak ez a szombat jó még ebben az idényben egy újabb hótalpas túrára nekem. Kicsit izgultam, hogy lesz-e elég hó, de a Stuhleck-i sípályák jó választásnak bizonyult. Fölfelé a szánkópályán mentünk a Friedrich Hüttéig, ami kb az út fele, majd onnan a sípálya szélén mentünk föl az 1634 m magasan lévő sífelvonó fölső állomásáig. Itt már kijöttünk a fák közül, és nagyon fújt a szél, ezért meg sem próbáltunk a már nem túl messze lévő csúcsra följutni. Lefelé meglepően kényelmesen jöttünk le a sípálya szélén, "beilleszkedtünk" a síelők és snowboardosok közé. Néha kicsit megbámulták a hótalpainkat. 2 éve a másik oldalról kicsit aalacsonyabb magasságból fordultunk vissza, de legközelebb már mindenképpen fölmegyek a csúcsra. Az idő egyébként remek volt, végig sütött a nap, és vagy 10 fok volt a hőmérséklet.

2017 január 28.

2017 01 28 Kečka-Donovaly hótalpas túra

Mivel a múlt heti túra remekül sikerült, és az idő megint nagyszerűnek ígérkezett, valamint még nálam voltak a hótalpak, ezért ezen a szombaton is elutaztunk hótalpazni. Ezúttal a Dagi kutya is velünk tartott. Most a már többször mindkét irányból bejárt utat választottuk: Korytnica kúpeléből föl a Kečkához, majd le Donovalyba. Odafelé még Zólyom előtt kicsit meglepődtünk, amikor a hőmérő -20 fokot mutatott, de Donovalyban már melegebb volt, a napon (ami egész nap sütött) pedig még inkább. Fönt a gerincen néha kicsit fújt a szél. Útközben találkoztunk a Roli-túrás csoporttal.

2017 január 22.

2017 01 21 Majerová skala hótalpas túra

Az idén semmiképp sem szerettem volna kihagyni a hótalpas túrát (mint tavaly), ezért viszonylag korán elkezdtem szervezni, de így is csak indulás előtt két nappal sikerült a hótalpakat lefixálni, igaz rendkívül kedvező feltételek mellett.

Végül öten vállalkoztunk az útra, ami egy két évvel ezelőtti áprilisi kutyás túra (Tibi, Gabi + 2 kutya) megismétlése volt a Nagy-Fátrában két új résztvevővel, de most ebek nélkül. Az idő végig a lehető legjobb volt: sütött a nap, nem fújt egy leheletnyi szél sem, így a hőérzetünk fölfelé menet vagy 15 fokkal több a valóságosnál. Ennek megfelelően egész nap egy ingben voltam, a Tibi pedig egy polóban. A hó kb 50 cm mély, egy nyomvonalon járt, így hótalp nélkül is föl lehetett jönni, de azzal azért sokkal könnyebb. Kivéve a Lacinak, akin most volt először az eszköz, és negyedóra után le is vette. Egy olyan hely akadt, ahol előnyben volt: meredek részen csak egy bakancsnyom volt jegesen kitaposva, ahová a hótalp nem fért be. Ott szenvedtünk, de belefért.

2016 november 6.

2016 10 29 - 11 01 Szlovák Paradicsom

Némi nehézség után állt össze a csapat, mert az eredetileg tervezett öt főből végül csak hárman maradtunk, de az emiatt lemondott szoba árát szerencsére nem kellett kifizetnünk. A szállást csak jó fél óra keresés után találtuk meg, mert kicsit odébb volt, mint amit a honlap térképe mutatott, de barátságosan a kandallóba begyújtva vártak ránk. Egy régi malom épületet alakítottak át apartmanná, főleg a pincében még látszottak erre utaló jelek.

A négy nap során végig remek, napsütéses időt fogtunk ki, és napközben a napon 10 fok fölé is ment a hőmérséklet.

 

1. nap Velky Kysel

 

Már évek óta csak Pilánál lehet parkolni pénzért (egyetértek, ott van elég hely), ezért egy fél óra gyaloglással kezdődött a túra. Sajnos mind a fa-, mind a vaslétrák állapotán nagyon látszik, hogy ez az út esik legmesszebb a központi utaktól. Néhol a vaslétrák minden második rögzítése eltörött, és a falétrák majd mindegyikét fel kellene újítani. Mindezek a negatívumok persze nem változtattak a természeti szépségeken. Már fönt a fennsíkon a  szép időben szembesülhettem azzal, hogy tavaly hány esélyt szalasztottam el (legalább hármat), hogy rájöjjek, hogy a rossz irányba megyünk...

 

2. nap Hernád áttörés, Klaštoriská roklina, Kysel völgyi ferrata

 

Vasárnapra tettük a fő attrakciót, a 40 év lezárás után augusztusban újra megnyitott Kysel völgy bejárását a ferrata úton. Persze előbb oda el is kellett jutni. A Klaštoriskohoz a hasonló nevű szurdokos úton mentünk föl (itt láttunk egy nagy fekete, sárga pöttyös szalamandrát, mint tavaly), majd a sárga zeg-zugos úton le a Fehér patakhoz (Biely potok), ahonnan az új út indul (most vált számomra érthetővé ennek a zeg-zugos útnak az értelme). Ketten vágtunk neki az új útnak a Zsolttal, az Enikő a zeg-zugos sárgán ment vissza a Klaštoriskohoz. Az út újranyitása azt jelenti, hogy felfestették a fákra a ferde zöld jelet, de a patakvölgy átjárhatóságát az elején semmivel nem könnyítették meg. Érezhető a 40 évnyi túrázómentesség: néha elgondolkodtunk, hogy most tényleg erre akarunk menni, hol lehet itt értelmesen továbbhaladni? Egy háromfős magyar csoport vissza is akart fordulni, mert meg voltak győződve, hogy rossz helyen vagyunk. Aztán meggyőztem őket. Valószínűleg osztrák típusú hegyi ferratára számítottak, pedig itt a SzloPa-ra jellemző szurdokos patakvölgyben lévő vízszintes mászósegítségek vannak, és csak a vízeséseknél van függőleges létra vagy lépések. Kb fél óra patakvölgyi "dzsungelharc" után kezdődött a kiépített rész. Innentől viszont szinte folyamatosan az egyre szűkülő sziklák oldalába szerelt lépéseken kell haladni. Az egyik legjobb helyen annyira összeszűkül a szurdok, hogy az egyik oldalról át kell lépni a másikra (balról jobbra) az alattunk zubogó patak fölött. A nehézség kb B/C, néha vízszintesen ki kell dőlni, és karból megtartani magunkat, de nem vészes. Viszont az út hossza miatt torlódások alakulhatnak ki (mi csak egybe futottunk bele). Igazából a tapasztalt ferratásoknak nincs is szüksége felszerelésre (én egyszer sem akasztottam be), a sisak meg tényleg arra kell csak, hogy ne verd be a fejed a sziklába. Persze az Obrovsky vízesésnél kell vagy 30 métert függőlegesen fölfelé menni. Itt csatlakozik be az út a sárga jelzésbe, amit U alakúról I alakúra módosítottak: azaz a körútból egy oda-vissza utat csináltak. Ennek a rövid sárgának a közepénél indul még egy rövid ferratás rész, aminek a kivezetése a régi sárga kivezetésébe torkollik. Tehát az Obrovsky vízesés tetejéhez továbbra is el lehet jutni a sárgán, ahogy eddig is (csak kicsit levágtak az útból), és a fölső ferratás rész is elérhető a Kyselek indulópontjától a sárgán.

 

3. nap Sucha Bela, Maly Kysel, Obrovsky vízesés

 

Hétfőn a SzloPa emblematikus útjával kezdtük. A létrák előtt akik utolértek, azok mind meg is előztek minket, ami jól jött, mert így nyugodtan élvezhettük a páratlan látványt. Ez az út érezhetően jobb állapotban van, de még itt is elkelne egy kis karbantartás. A fennsíkra fölérve kicsit megpihentünk. Közben megérkezett egy óriási farönk szállító teherautó, és villámgyorsan fölpakolt még pár 20 méteres rönköt. A beépített markolóval úgy emelgette a sok mázsás farönköket, mintha fogpiszkálók lennének.

Ezután "szokás szerint" eltévesztve a menetirányt a Maly Kyselen mentünk le, hogy az Obrovsky vízesést még egyszer megnézzük, és a fölső ferratás részt az Enikő is bejárhassa.

 

4. nap Tamás kilátó körút

 

Utolsó nap a kihagyhatatlan Tamás kilátóhoz vezetett az útunk. Mivel a Zsoltéknak már napközben Egerben kellett lenniük, ezért innen már egyedül folytattam egy körúttal: elmentem Čingovig, ameddig még sosem, majd onnan a Hernád völgyében vissza a malomig, ott át a Letanovce felé vezető hídon, és fönt jöttem vissza, ahol csak egyszer mentem eddig.

2016 október 2.

2016 10 01 Pittentaler és Wildenauer

Idén még nem voltam Ausztriában mászni, ezért már vártam ezt a napot. Úgy alakult, hogy mindhármunknak, az Erikának és az Ildinek is az volt a jobb, hogy csak egy napra menjünk ki, de ez egyáltalán nem volt fárasztó: este 8-ra már otthon is voltunk. Kifelé még a reggeli pára ijesztgetett, de aztán egész nap ragyogó idő fogadott minket.

 

1. mászás: Pittentaler

 

Ez az út sincs messze a népszerű kelet osztrák mászóhelyektől (Rax, Hohe Wand). Az A2-S6 találkozásánál fekvő Gleissenfeldben található Türkensturz (Törökugrató Szikla) sziklafala volt az első cél. Maga a mászóút kb közepesen nehéz, az Osztrák Alpok könyvbeli leírással ellentétben az elején a létra után azonnal van drótkötél biztosítás végig. Rövid, de izgalmas út, ragyogó kilátással a falura és a környező ikonikus hegyekre. Fönt a várromokon autentikus a félhold.

 

2. mászás Wildenauer

 

Délre át is értünk a Hohe Wandra, ahol a Gebirgsvereinsteig (ÖGV) - Wildenauert néztük ki. Az előbbit 2-3 éve építették, és rendkívül népszerű. Hosszú, és meglehetősen nehéz, erős karizmokra van szükség. A két út közel van egymáshoz, a Wildenauer tetejéről jól rálátni az ÖGV utolsó harmadára, bár most a fáktól nem láttam a függőhidat, amit a múltkor igen. Már fölfelé menet is látszott, hogy sokan függnek a falon, és amikor odaértünk, nagy volt a torlódás. Én ezért úgy döntöttem, hogy inkább a Wildenauert választom, hátha ott kevesebben lesznek. Ez a tervem bevált, mert ott csak páran készülődtek, és előttem sem látszott senki. Később egy ötfős, kötelekkel mászó csapatot értem utól. Miattuk kellett középen várnom 5 percet, aztán két embert meg is előztem. Igazából nem zavartak a köteleik. Mikor fölértem, és átnéztem az ÖGV-re, láttam, hogy ott milyen lassan haladnak. A nehezebb részeknél sok volt az ácsorgás. Biztos voltam benne, hogy megelőztem a lányokat, és valóban még vagy egy negyedórát kellett várnom, hogy föltűnjenek. Így viszont tudtam néhány képet készíteni róluk akcióban. A Hubertushausban is akkora volt a tömeg, hogy a meleg kaját csak 45 perccel későbbre tudták volna elkészíteni, így erről az élvezetről lemondtak a lányok.