Túra beszámolók

Nyugati parti nemzeti parkok

2018 november 4.

2018 11 1-2 Franz Scheikl Klettersteig és Tristans Kirchbogen Steig

A jó időt kihasználva sikerült még egy ausztriai mászást megszervezni a hosszú hétvégén. Eredetileg az Eisenerz környéki utak voltak célkeresztben, de végül odafelé a Hochlantschra tartó ferratát választottuk, míg másnapra a már délben esőt ígérő Eisenerz helyett a Mariazellhez közeli kletterparkba mentünk. Mindkét döntés jónak bizonyult, az időjárás a kegyeibe fogadott minket (is).

 

1. nap Franz Scheikl Klettersteig a Hochlantschra (1720)

Nyáron már jártam a Hochlantschon, amikor a Medveszurdok bejárása után fölmentünk a csúcsra. Akkor realizáltam, hogy ide ferratán is föl lehet jönni, és most jött el a lehetőség. Szerencsére térkép nélkül is könnyen megtaláltuk a parkolót. Innen kb 40-50 perces emelkedő erdei út vezet a beszálláshoz. Az út B-C-s nehézségű, élvezetes. A végén van egy elágazás: lehet menni a kitett gerincen (C-D) vagy a vízmosásban (A-B). Persze miután fölmásztunk a nehézen, visszajöttünk a könnyűn, hogy újra fölmászhassunk a legnehezebb részen :) Visszafelé megnéztük a kápolnát, ahol rengeteg mécses égett érthető okokból. A szállás Sankt Michaelben volt közvetlenül a Mura egyik mellékfolyójának partján, de a zubogás zaja nem volt zavaró.

 

2. nap Tristans Kirchbogen Steig a Wegscheidnál

A szálláson (látva az esős előrejelzést Eisenerzre) lázas keresgélésbe kezdtünk, hogy hol lesz jobb idő. Végül a Mariazell melletti Kletterparkra esett a választás. Többek között azért is, mert itt két (igazából kettő és fél) út is van egymás mellett. A helyszínen derült ki az Anikó számára, hogy ő már járt itt az egyik úton, ezért most a másikra mentünk föl. Ez szintén B-C-s út, technikailag egyáltalán nem nehéz, végig rengeteg beépített lépéssel. A nehézségét inkább a kitettsége okozza: fejben el kell viselni, hogy a majdnem függőleges falon kell fölfelé mászni. Az út vége nagyon látványos: egy hatalmas hasadékon kell átmászni (bemászni, a belső falán föl, majd fönt a lyukon ki) hasonlóan a Tordai-hasadéknál lévő úthoz. A hasadékban egy farönkhídon kell átmenni az egyik falról a másikra. Nagyon látványos. Legközelebb a másik utat is megmásszuk, ahol (többek között) egy hosszabb kötélhágcsón kell a kidőlő fal előtt mászni.

2018 október 23.

2018 10 22 Csesznek és Cuha-völgy

Mivel a hosszú hétvégére esett a Margó irodalmi fesztivál, ahová mi (Typotex) is kivonultunk, ezért most csak egy egynapos útban gondolkoztam. Szerencsére sikerült egy mászótársat találnom a bakonyi ferrata utak megmászásához. Cseszneken kezdtünk a C-s Ostromlók útjával. Szerencsére egy csapat éppen előttünk döntött úgy, hogy mégsem ezzel az úttal kezdik az ismerkedést a ferratával, így előttünk szabaddá vált a pálya. Másodjára a D-s Várpanoráma úton mentünk föl, végül a legkönnyebb B-s Futrinka Uccával fejeztük be. Ennek a tetején véletlenül megint összefutottunk Csúcsformával. Ő most nem vezetett túrát, csak simán a családjával jött mászni.

Mikor átmentünk Csesznekről Vinyére, már rengeteg autó parkolt mindkét helyen. Szerencsére a Cuha-völgyben alig találtunk mászókat, csak kirándulókat. Először a könnyebb, de hosszabb Bucsek Henrik utat másztuk meg, aminek a fölső részén még nem jártam, mert júli 15-ig a fészkelés miatt mindig le van zárva. Föleg a végén a függőleges lemenetel volt izgalmas. Tetszett. A másik, nehezebb utat (Ariadné fonala) először ki akartuk hagyni, de aztán láttam, hogy a hosszú vietnámi hídhoz föl tudok menni alulról, és így az út utolsó, legizgalmasabb és legnehezebb szakaszát ennek is teljesítettük :)

2018 október 7.

2018 10 06 Tordai-hasadék

Eredetileg a Retyezátba mentem volna 4 napra ezen a hétvégén, de azt az utat a szervező lemondta. Azután találtam egy egynapos utat a szlovén-osztrák határra egy ferratára, de az ottani esős idő miatt inkább a Tordai-hasadékot választottuk, ahol jártam már 3 éve, de a ferratán nem (ki sincs táblázva), így mégiscsak Erdélyben kötöttem ki. Az időjárás mindenképp igazolta a döntésünket, mert egész nap kitűnő, napos idő fogadott minket.

A hosszú, több mint 6 órás út után örömmel láttuk, hogy egy zip-line pályát is építettek a hasadék keleti bejáratánál, amit ki is próbáltunk a nap végén. 25 lej a csúszás ejtőernyővel, 50 a nélkül. Az első 2 másodperc után már végig élveztem a "repülést", és egyáltalán nem tűnt gyorsnak. A hasadék bejáratánál találkoztunk egy mókus nagyságú, de annál sokkal nagyobb fejű állattal, amelyik pont úgy nem mert megmoccanni sem, mint a kis nyúl a Dolomitokban 3 hete. A ferratához az ösvény a keleti bejárattól a negyedik hídnál indul. Először egy barlanghoz vezet, ami fokozatosan szűkül, de legalább 50 métert be lehet menni a végén már csak guggolva. A barlang melletti platón érdemes beöltözni, és nem sokkal később meg is találtuk az első drótot. Az első rész nagyon könnyű, majd át kell kelni egy kőmosáson, majd utána a Hili-odúnak nevezett hatalmas lyukon kell keresztül mászni. Ha ez sikerül, akkor már csak egy könnyű fölvezető szakasz marad hátra a keresztig. A Hili-odús rész a ferrata fő érdekessége, C-D-s nehézségű, némi függőleges mászással, de jól vezetett dróttal.

2018 szeptember 18.

2018 09 13-16 Marmolada

Idén is szerettem volna eljutni a Dolomitokhoz, de későn kezdtük szervezni az utat, így nem találtunk megfelelő szállást, ezért örömmel csatlakoztam Csúcsformáékhoz, akiknél megüresedett egy hely a Marmolada gleccsertúrán. Az időjárás előrejelzés szerint a 2. napra jósoltak nagy esőt a Marmolada környékére (ezért ezt az utat szombatra tettük át), ehhez képest csak a második éjjel esett az eső. Végig kitűnő időben túráztunk, csak néha felhősödtek be a csúcsok.

 

1. nap Kiutazás Canazeiba

 

Az új, 17 személyes Ford Transit busz sokkal kényelmesebb a régi Iveco iskolabusznál, de ebben sincs a csomagoknak hely, ezért kell az utánfutó, ami nem gyorsítja az utat. A 13 órás út mindenképpen fárasztó. Az utolsó másfél-két órában szinte végig szerpentineken haladtunk föl-le: a legmagasabb pont a 2230 méteren lévő Pordoi-hágó volt. A szállás kényelmes volt a 3 apartmanban (amiből kettő emeletes volt), amit a Laciék már egy éve lefoglaltak. Én a megérkezés után még elmentem sétálni mindkét irányba fél órát. Ezen a környéken minden a turizmusról szól: csak hotelek, vendégfogadók, éttermek, üzletek végig az egybeépült településeken. Majd mindegyikben van felvonó is a hegyre.

 

2. nap Rosengarten körtúra

 

Pera (1326) faluból indultunk az 543-ason a felvonó mellől a Rosengarten csoporthoz, hogy egy körutat tegyünk. Először a 2000 méteren lévő Ciampedie-házhoz másztunk föl. Út közben egy apró nyuszi kuporodott az ösvényen. Az volt a terve, hogy meg sem moccan, hátha akkor túléli. Végül igaza lett, mert a közeli fényképek elkészítése után békén hagytuk. A meredek kaptatón pár perccel azelőtt érkeztünk föl a házhoz, hogy az első csapat kiszállt volna a felvonóból :) Innen a Rotwandhütte felé vettük az irányt, de nem mentünk el a házig, hanem a Cigolade-hágón (2552) át a Vajolet-ház (2243) felé folytattuk az 541-esen. Még a hágó előtt láttunk egy mormota őrszemet. Meg sem mozdult, de persze figyelt minket, de nem füttyögött, látta, hogy nem vagyunk rá veszélyesek. A Vajolet-háztól egy hosszabb, aszfaltos úton mentünk le a faluba.

 

3. nap Marmolada (3309) gleccsertúra

 

Hajnali 5-kor indultunk a szállásról, így 5.40-kor még pirkadat előtt startoltunk el a 2053 méteren lévő víztározó (Lago di Fedáia) mellől a Marmoladára a fejlámpák fénye mellett. A felvonó fölső állomása előtt már elkanyarodtunk jobbra, hogy rövidítve érjük el a 606-os utat. Egy bal kanyarral értünk a kis gleccser szurdokába, aminek kb a 2/3-ánál értük el a gleccser alját. Itt föltettük a hágóvasakat, kezünkbe vettük a jégcsákányokat, és a gleccseren átlósan keresztbe mentünk föl a ferrata úthoz. Itt persze újabb átöltözés: hágóvas le, jégcsákány el, ferrata szett föl. Következett egy technikailag nem nehéz (B-C), de hosszú (kb 1,5 órás), meredek és meglehetősen csúszós, vizes ferrata. A Laci mondta, hogy örüljünk, hogy nem jeges és havas, csak vizes. A ferrata végén még vagy 150 métert kellett emelkedni most már havon. Én 12.15-re értem föl a kereszthez. Előtte 50 méterrel van egy eléggé leharcolt kalyiba. Először azt hittem, hogy elhagyott, de aztán benézve az ablakon láttam, hogy egy csomó turista bent pihen és táplálkozik. Hiába, 3300 méteren már nem egyszerű (és nem gazdaságos) szép házat építeni. Nem volt rossz idő, de a kinti néhány pad üres maradt. A szokásos csúcsfotók elkészülte után úgy döntöttünk, hogy a nagy gleccseren megyünk le majdnem nyílegyenesen a buszig. Nem lett volna szerencsés a ferratán visszamenni, mert nincs rajta hely kitérni a szembe jövőkkel (meg sokkal nehezebb is a ferratán lemenni, mint lesétálni a gleccseren). Először egy rövid havas részen elmentünk a sziklafalig (azért a hágóvasat felvettük), majd egy repedésben villámgyorsan leereszkedtünk vagy 100 métert egy ferratán a nagy gleccserig (persze a szikla előtt hágóvas le, aztán megint fel). Itt már egy hosszabb út következett a gleccser aljáig. Az elején még főleg havas volt, de egy nagy (15-20 méter mély) hasadék után (amire jéghidat építettek) már inkább jeges volt, tehát vas nélkül nem lehetett rajta közlekedni. A gleccser aljától még le kellett ereszkedni a felvonó tetejéig. Mivel itt télen jég van, ezért ide nem lehet semmilyen jelzéseket, oszlopokat állítani, ezért mindenki arra megy, amerre akar (amerre tud) az egyébként nagyon szabdalt, hasadékokkal teli részen. Mikor leértünk a házhoz (2720), számomra érthetetlen módon a felvonó végig üzemelt, de senki sem állt a ketrecekben. Aztán 3 órakor kezdték leengedni az embereket. A csapatból egy-két ember kivételével mindenki gyalog jött le. Én még egyszer beugrottam egy első VH-s bunkerbe, ami mellett még egy barlang is volt, ahol a csapatok állomásoztak. Rengeteg ilyen található errefelé, a ferratákat is akkor kezdték építeni a katonáknak.

 

4. nap Alsó Fanes-vízesés

 

Hogy megtörjük a rendkívül hosszú utazást hazafelé, megálltunk megnézni a Fanes-vízesések közül az alsót (két éve a fölsőt is bejártuk) a 10-es úton. Most is lenyűgözött az óriási vízesés, aminek a tetejénél az út a vízesés mögött visz át. Utána egy kis ferratán kell leereszkedni a vízesés aljához. Most fölmentünk a szemben lévő kilátó ponthoz is.

2018 augusztus 25.

2018 08 17-22 Bohinji-tó körüli túrák

A Triglav megmászása már régóta csábított, ezért örömmel fogadtam a Pénzügyőr SE Túraszakosztályának meghívását, hogy vegyek részt az úton, és segítsek a szervezésben, a túrautak megtervezésében, mivel a Bohinji-tónál jártam már egyszer. Végül 22 emberrel indultunk útnak két kisbusszal és két autóval, és két szálláson laktunk. A nagy többség (20 fő) a Hostel pod Voglomban a tó partjánál. Két nagy 4 emeletes házban laktunk, ami rengeteg vendéget jelentett, akik bizony még késő este is hangosan tárgyalták az aznapi élményeiket, szóval nem volt mindig csöndes nyugalom. Aki 3 ágyas saját fürdős szobában lakott, az nem panaszkodott, de a 2 db emeletes ágyas szűk szobák a folyosó végén lévő egy db zuhanyzóval már meglehetősen nomádnak bizonyultak. Persze volt árkülönbség. A svédasztalos reggeli bőséges volt, csak a zöldséget hiányoltuk (meg aki kávézott, az nem feltétlenül volt elégedett). Vacsorát is lehetett volna rendelni mindig másnapra, de ezzel a lehetőséggel végül nem éltünk.

 

1. nap Ljubjana és Bled

 

A társaság egyik fele reggel, a másik délután indult. Mivel mi a reggeli csoportban voltunk, ezért szakítottunk időt egy rövidebb ljubjanai városnézésre. Siklóval fölmentünk a várba, majd lejövet egy gasztronómiai kiállításba csöppentünk a piacon, és sétáltunk az egyik folyóág partján, bekukkantottunk egy katedrálisba, és máris eltelt 2 óra, mentünk tovább Bledbe, ahol szintén sétáltunk a városban, és fölmentünk a vár kapujáig, de drágálltuk a belépőt, és visszafordultunk. Estére meg is érkeztünk a szállásra. A közel 600 km-es utat nettó 6 óra alatt meg lehet tenni, mivel Bledig végig autópályán lehet haladni.

 

2. nap Vogel (1922)

 

Az első túranapon a Bohinji-tótól délre fekvő Vogel megmászása volt a cél. Fölfelé a lanovkával mentünk, amin 14 évvel ezelőtt már utaztam lefelé (akkor ingyen, mert csak lent lehet (retour) jegyet venni, mi viszont nagyon messziről gyalog mentünk föl, és hajlandók voltak levinni). A lanovka fölső állomásánál lévő sí hoteltől először a Šijára (1880) caplattunk föl, majd nagyjából a gerincen tovább a Vogelre. Egy 10 perces esőtől eltekintve végig napos jó időnk volt.

 

3. nap vízesések

 

Ezen a napon két részre oszlottunk, mert a többség a másnapi Triglav út miatt inkább a rövidebb verzió mellett döntött. Én ötödmagammal a hosszabb utat választottam. A cél a Mostniški vízesés volt a Voje völgyében, ahová mi kerülővel az Uskovnica völgyön keresztül mentünk föl (a nagyobb csoport nyílegyenesen). Így a másik résznél mi megnézhettünk egy fa kápolnát is, és föntről érkeztünk a vízeséshez, majd lefelé mentünk végig a szurdokon, ahol a víz 15-20 méter mélyre vájta be magát a sziklák közé. Itt megint eleredt az eső 10 percre, de a másik társaság rosszabbul járt, mert ők akkor már átmentek a Savica vízeséshez, ahol alaposan megáztak. Mi "tudtuk", hogy mikor érdemes oda autózni: amikor az eső már elállt. Ezt a második vízesést már láttam másfél évtizede, akkor is impozáns volt.

 

4. nap Triglav (2864)

 

15-en végül az egy napos (nem fönt alvós) út mellett döntöttünk, aminek az volt az ára, hogy reggel 4-kor indultunk a két kisbusszal a hegy túloldalára, hogy virradatkor már a hegyre induljunk föl. Ez 5.40-kor meg is történt az északi oldalról az Aljažev dom (1015) felől. Innen kicsit rövidebb az út, de lentebbről indulunk, tehát végig meredeken emelkedik, a sziklás részeken sok a mászás drótbiztosítással. A lehetséges két út közül a talán kicsit kevésbé népszerű Tominškovát választottuk a Praggal szemben. Én a csoport végén haladtam vigyázva a lemaradókra, így kb 6 órás út után értünk föl a Triglavski dom Kredaricához (2516), ahol megpihentünk kicsit, majd nekirugaszkodtunk az utolsó szakasznak a kis-Triglav felé. Itt nem lehetett gyorsan haladni, mert már megindult a forgalom lefelé is a csúcsról. A kis-Triglavon már találkoztunk a csapatunk élenjáróival. Kb 1-re felértünk a Triglavra, és meglepően sok hely fogadott, pedig három útról is föl lehet menni a csúcsra, de bőven elfértünk. Érdekes módon csak egy hengerszerű építmény van a csúcson, aminek a belsejében körben fel vannak rajzolva a látható hegyek, de semmilyen kereszt, sőt még a Triglav neve vagy magassága sincs sehol feltüntetve (vagy csak nem vettem észre). Visszafelé az előzetes terveknek megfelelően a kis-Triglavról a Dom Planika (2401) felé jöttünk le, mert ez egy hosszabb, de lankásabb lejövetel. A Vodnikov házig (1817) folyamatosan ereszkedtünk, de onnan hosszasan szintben gyalogoltunk, majd egy hágó megmászása után értünk le a Rudno Polje-i parkolóba (1345) este 8-ra, ahol már várt ránk az egyik kisbusz. A két autóval otthon maradt csapat ugyanis nap közben fölvitte az autómat Rudno Poljéba, hogy az élenjáró 3 sofőr azzal átautózzon az Aljažev domnál hagyott kisbuszokért. Ez a logisztikai transzfer oda-vissza 2 óra, így mi a hátvédek csak kicsit értünk le később, mint az értünk jövő sofőr. Szóval minden rendben sikerült. Az idő szinte ideális volt egész nap: fölfelé árnyékban másztunk, fönt pont úgy volt felhős, hogy csak ritkán sütött ránk a nap, de körben minden tökéletesen látható volt, és csak a Vodnikov dom előtt kapott el minket egy 10 perces eső.

 

5. nap Pršivec (1761)

 

Az előző napi megpróbáltatások miatt kicsit megrostálódott az ezen a napi túrán részt vevők száma. A cél a Bohinji-tó északi oldalán magasodó csúcs volt. Először a Koča na Planini pri Jezeru (1453) házhoz mentünk föl, ami a nevéhez illően egy méregzöld színű tó partján fekszik. Aztán átmentünk a Viševnik házhoz (1615). Innen tettünk egy kitérőt, mert meg akartuk nézni a Fekete-tavat (Črno jezero), de végül a cél előtt nem sokkal visszafordultunk, mert elég meredek volt az út. A Pršivec felé egy kicsit mászni kellett, de erdőben. Gyönyörű kilátás fogadott minket a csúcson, ahol már meg sem lepődtem azon, hogy semmi sem mutatta, hogy ez egy csúcs. Lefelé is kellett kicsit mászni, de aztán kényelmesen haladtunk a többnyire puha fenyőerdei ösvényeken. A nap végén még a Tibiéket is sikerült összeszedni, akik részben egy másik kört jártak be. Sőt mivel a Gábor a saját nagy köréről gyalog ment vissza a szállásra, még a kisbuszt is volt módom vezetni, és még egy velünk szinkronban túrázó párt is levittünk az alsó parkolóba.

 

6. nap Vintgar szurdok

 

A zárónapon a hazafelé egyébként is útbaeső híres szurdokot látogattuk meg Bled mellett. Délelőtt óriási tömeg várakozott már a parkolónál is, és ez kicsit rányomta a bélyegét erre az egyébként csodálatos szurdok útra, amit a Medve-szurdokhoz lehetne hasonlítani, csak nincs benne annyi szintkülönbség. A fő útvonalon mentünk (föntről lefelé, de lehet fordítva is), és a vége felé magasan van egy régi viadukt is, amihez sajnos nem találtam meg az utat, pedig végigmentem (a végén már törpejárásban) egy épített víznyelő barlangon is, aminek a vége növény-dzsumbujba torkollott, és onnan már nem lehetett messze a viadukt. GPS-szel talán rátaláltam volna, de aligha hiszem, hogy szabadna rámenni. Összegzésképpen egy nagyon jól sikerült 6 napos túrát teljesítettünk szinte kivételesen jó időben.

2018 augusztus 12.

2018 08 06-09 Tátrák és Kis-Fátra

Ezt a túrát Zakopanéba kicsit kutyafuttában hoztam össze, miután egymás után kútba esett az augusztus első felére időzített két út is a Fogarasi-havasokba ill a Dolomitokba (ezeket jövőre halasztottuk). Szerencsém volt, mert végig napos és ködmentes, de nem borzasztóan meleg időt fogtam ki (nem úgy mint tavaly szeptember végén, amikor 2000 fölött már jeges volt), így az ikonikus Sas-úton nemcsak menni lehetett, de látni is mindent. A szállásról már nem tudok ennyi jót mondani. A tavalyi sokkal jobb volt, és főleg sokkal közelebb a hegyhez. Most (mivel egyedül mentem) egy hatágyas szobában béreltem egy ágyat, de a szoba nagyon kicsi volt. Szerencsére tartozott hozzá egy nagy balkon, és én ott tároltam a táskámat, mert bent nem volt elég hely. Az emeletes ágyra is egy csak fölül rögzített létrán kellett fölmenni (alul szabadon lengett), ami nem ideális.

 

1. nap Magas-Tátra: Nagy-Morgás

 

Igazából már csak ez az egy út volt a Magas-Tátra szlovák oldalán, ahol még nem jártam. Idén nyáron is voltam a Zöld-tavi menedékháznál, ahonnan jól rá lehet látni az út egy részére, ami a Tatranská magistrála részeként köti össze a Zöld-tavat a Kő-pataki völggyel (Skalnatá dolina), ahol a felvonók járnak a Lomnici-csúcsra. A hétfő ellenére a parkoló dugig megtelt, hiába a főszezonban hétköznap is nagy a tömeg. A cikk-cakkos rész aljánál van némi láncos segítség, de ez csak lefelé menetben érdekes, fölfelé igazából szükségtelen. A bálványsziklára, ami közvetlenül a hágó alatt található, én is kimásztam. Könnyű rá felmászni. Viszont a hágó túloldala teljesen felhőben volt, később tisztult csak ki egy kicsit. Érdekességképpen: egy feltehetően amerikai csoporttal is összefutottam a hágón, köztük több néger sráccal. Azért ők itt még most sem szokványosak. Összességében elég rozsdásan mozogtam, ezért tartott 9 óráig ez az út.

 

2. nap Sas-út: Krzyžne-Granaty

 

6 éve másztam meg a Sas-utat, és már itt volt az ideje, hogy újra fölmenjek erre a híres útra. Tavaly ősszel az időjárás nem tette lehetővé, de most tökéletes volt: csak icipici bárányfelhők voltak egész nap. Persze korán kellett indulni (5.30-kor keltem), mert nagyon hosszú az út a gerincig. Főleg, hogy most a másik végéről indultam: keletről nyugatra. Nem esett jól a fölmenetel, de dél körül fölértem a gerincre. Most nem is terveztem, hogy egyben végigmegyek, hanem a számomra még ismeretlen föl- (és persze le-) meneteleket is ki akartam próbálni. Kényelmesen és lassan jutottam át a Granatyhoz 2 óra alatt. Már nem is emlékeztem rá, hogy ezen a részen is van egy csomó láncos föl- és levezető rész, mert 6 éve ekkor már nagyon fáradt lehettem. Végül a zöld úton jöttem le, mert a közeli fekete út mászós, és azt inkább a másnapi feljövetelre tartogattam. Ez utólag tökéletes döntésnek bizonyult. A zöld a legkényelmesebb föl- ill levezető út: végig lépcsőzés a Tátrában szokásos nagy köveken, semmi mászás vagy guruló köves rész. Jellemző, hogy bot nélkül is relatíve gyorsan lejöttem a fölső kis tóig, ahol egy zerge bámulta föntről a szikláról a turistákat az úton. A 14 órás túra utolsó órája a városban már nagyon nem esett jól.

 

3. nap Sas út: Granaty-Kozi Wierch

 

A fekete felvezető út is beváltotta a reményeimet, mert igen izgalmas. Meglepő módon a mászás elején nincs drótbiztosítás (mint a Königschussnál az átépítése előtt, csak kicsit meredekebb), ezért lefelé menet ezt semmiképp sem javasolnám, bár előző nap láttam, hogy jöttek rajta lefelé (persze jó lassan). A várakozásaimmal ellentétben nem végig az alulról jól látható repedésben halad az út, hanem kb félútnál vesz egy derékszögő kanyart, és így fut bele a piros jelzésbe (a derékszögű kanyarnál egy halálfej is figyelmeztet arra, hogy ne a repedésben akarjon továbbmenni bárki is). Eredetileg az volt a tervem, hogy ha nem is végig, de legalább addig a sárga lemenetelig elmenjek, ahol 6 éve először jöttem föl, de ehhez a Kozi Wierchtől (itt egyébként találkoztam azzal a két apácával, akikkel még kora reggel a Murowaniec-ház felé futottam össze, csak ők a másik irányból másztak föl) másfél óráig szembe kellett volna mennem a forgalommal (ugyanis ez a rész már egyirányúsított), ami lassú és veszélyes, így győzött a józan ész, és inkább visszafordultam, hogy az utolsó, általam még nem bejárt lemenetelen hagyjam el a terepet. Nos ezen a sárgán soha többet nem fogok se föl- se lemenni, mert nagyon rossz: végig nagyon meredek (ez nem meglepő) és csúszós, törmelékes. Bot nélkül még talán féltem is volna. Ez is közrejátszott abban, hogy ezúttal 15 órásra sikeredett ez az út.

 

4. nap Diery-szurdok és Kis-Rozsutec (Kis-Fátra)

 

Az utolsó nap már semmiképp sem akartam a korábbiakhoz hasonló, borzasztóan hosszú és megerőltető fölmenetelt, ezért inkább egy kis kitérőt tettem a Kis-Fátrába. Itt is jártunk pár éve a Tibivel és a Gabival (és a két kutyával), de áprilisban, ami abszolút off-season. Ennek megfelelően akkor alig találkoztunk emberrel, most viszont sokkolóan sokan voltak. Az aszfaltos parkoló fölötti füves parkoló is tele volt autókkal (tényleg többszáz autó), és rengetegen kis gyerekekkel jöttek, mert itt közel vannak az izgalmas látnivalók, nem kell órákat fölfelé menni a lényegért, mint a Tátrában. Végül az összes szurdokot bejártam, azokat is, amelyeket korábban kihagytunk, és a Kis-Rozsutecre is fölmentem. A Nagy-Rozsutecre még 2 óra vagy ha hátulról mentem volna, akkor még 3 óra lett volna, ami sem időben sem erőben nem fért volna bele. Így is 7 órás lett a túra, és még haza is kellett autóznom. Az első fél óra volt különösen zavaró a rengeteg ember miatt, aztán már kezdett szétterülni a tömeg, de ide csak szezonon kívül szabad jönni.

2018 július 10.

2018 07 06-08 Medve-szurdok és Hohe Wand

Berecz Tibi meghívására csatlakozhattam a Pénzügyőr SE túraszakosztályának 2 napos ausztriai útjához, amelynek a fő célja a Medve-szurdok volt, ahová már régen el szerettem volna jönni. A több mint 50 fős csoport egy nagy autóbusszal indult Sopronba péntek délután a kollégiumi szálláshoz. Sajnos csak az indulásnál derült ki, hogy az előzetes ígérettel ellentétben a Dagi kutyát mégsem engedik föl a buszra, így a Tibi kénytelen volt kocsival jönni.

 

1. nap Medve-szurdok és Hochlantsch (1720)

 

Reggel 6-kor indultunk a szállásról, hogy 8 körül megérkezzünk Mixnitzbe, így a szurdok bejárásán kívül még a hegyre is fel tudott menni, aki akart. A szurdok gyönyörű, amit a képek is alátámasztanak. A fából ácsolt hidak és utak 1 ember szélesek, ezért gyakorlatilag egyirányú a közlekedés, sőt előzni is csak néhol lehet. A csapat fele a szurdok után még fölmászott a Hochlantschra is, ahonnan nagyszerű a kilátás. Közben utánanéztem, hogy ferrata útvonal is megy a hegyre, tehát biztos, hogy ide is vissza fogunk még jönni. Lefelé a lankás úton a Teichalm-tóhoz mentünk, ahová közben átgurult a busz is. A lenti lankákon rengeteg tehén legelészett, a tó mellett egy óriási, fából készült tehén is hirdeti a térség egyik fő bevételi forrását. Este Sopronban bementünk a városba sétálni, és a Fő téren éppen Kokas Katalin hegedűművész adott koncertet zenakarával.

 

2. nap Hohe Wand (Wähninger és Ganghofer)

 

Vasárnap a Hohe Wand platója volt a fő cél, de hatan már alul kiszálltunk, hogy ferratázzunk egy kicsit. Végül két rövidebb, de érdekes ferratát választottunk, és éppen belefért az időbe, hogy elmenjünk a pár éve épített Felsenpfadhoz (ez egy acéllépcsőkből és hidakból álló út a sziklák magasságában a Skywalktól 2 km-re Keletre) és a Skywalk se maradjon ki. Ide jön föl az egyik legfontosabb ferrata út a Hohe Wandon: a HTL. Másztak is rajta páran, legközelebb mi is itt jövünk föl.

2018 július 4.

2018 06 29 - 07 02 SzloPa - Magas Tátra - Nagy Fátra

Már régóta terveztem, hogy át kellene mászni a Magas Tátrán (a Nyugatin is lehetne). Most sikerült egy jó csapatot (4 fő) összehozni, hogy megvalósítsuk ezt az elképzelést. A szállásfoglalással akadt egy kis gondom, mert egy héttel az érkezés előtt a már kifizetett szállást a szállásadó lemondta. Szerencsére sikerült egy nem sokkal drágábbat találnom, és talán a különbözetet is visszakapom. Előzetesen az időjósok néha záporral is fenyegettek, ehhez képest csak kevés szemerkélő esőt kaptunk, viszont kétszer is nagy ködbe burkolóztak a hegyek.

 

1. nap Kysel` ferrata (Szlovák Paradicsom)

 

Az ikonikus Tamás-kilátó felől közelítettük meg a 3 éve épült vízszintes ferratát, amin 2016 őszén egyszer már végigmentem. Azóta a szurdok elejére is tettek egy kevés drótot lépésekkel, hogy felkészítsék a próbálkozókat, hogy mi vár rájuk. Most a magas vízállás miatt kifejezetten túlélőpróbának bizonyult a tényleges ferrata megközelítése is a szurdokban, mert nincs kijárt út: át kell gázolni a farönkökön, köveken, patakon. Igazából ez sokkal komolyabb feladat volt, mint maga a ferrata. Szerencsére az eső megkegyelmezett nekünk, így időben le tudtunk jönni a hegyről.

 

2. nap Tátra átmászás ÉK-ről D-re (Javorina - Sedielko (2372) - Hrebienok)

 

Korán indultunk autóval Javorinába, hogy sikeres átmászás esetén még az utolsó busszal vissza tudjak menni a kocsiért. Ezen a napon sem esett, de a Béla-Tátra mellett a Jávor völgyben sokáig semmit sem láttunk a ködtől. Az 5 órás felvezető út utolsó másfél órájában tisztult ki egy kicsit az idő annyira, hogy lássuk mellettünk a hegyeket is. 2000 méteres magasság fölött már elég hűvös volt, és újra ködös lett, így (engem) kicsit meg is lepett, mikor felértünk (mert nem láttam, hogy ez már a hágó teteje). A Sedielko másik oldalán (a délin) még itt-ott hó is volt az úton. Előzetesen fölmerült, hogy esetleg ne a Téry-ház felé jöjjünk le, hanem a Vöröstorony-hágón át a Zbojnícka-háznál, de a köd miatt semmit sem lehetett látni, így nem láttuk értelmét. Pár perccel később kitisztult az idő, és megláttuk a tömeget a falon, ezért nem fordultunk vissza. Sajnos a fényképezőgépem lencséje ekkor nem záródott be, és azt hittem, hogy elromlott (volt hasonló probléma vele egy éve), ezért aznap már nem készítettem több képet (szerencsére erről a részről már rengeteg kép készült korábbról), pedig lefelé jövet már szép tiszta volt az idő, viszont borzasztóan nagy szél fújt. A Téry-ház előtt majdnem ledöntött a lábamról. Fárasztó út volt, de egész korán leértünk, így az egy órával korábbi buszt is elértem.

 

3. nap Jahňaci csúcs (2230) (Magas Tátra)

 

Eredetileg még egy Tátra átmászás lett volna a program, de ezt máskorra halasztottuk, és inkább a Zöld-tóhoz mentünk föl, majd onnan a Jahňaci csúcsra. A Zöld-tavi ház fölötti katlanhoz érve teljesen kitisztult az idő, és messziről látszottak a csúcson az emberek. Sajnos mire a láncos részhez értünk, nagyon befelhősödött, és ettől kezdve 30-40 m volt csak a látótávolság. A nyeregbe felérve egy másik világba csöppentünk, mert a túloldalt 10 cm-es jegek és zúzmók csüngtek a füveken és sziklákon. A csúcsról semmit sem láttunk semelyik irányba. Lefelé jövet már a normál részen a katlanban találkoztunk több zergével is. Békésen eszegettek az úton, nem akartak odébb menni sem. Este közel a szállásunkhoz egy róka jött szembe velünk át az úton a falu szélén nagy nyugalommal.

 

4. nap Staré Horytól keletre egy körút (Nagy Fátra)

 

Hazafelé a Nagy Fátrában tettünk egy kisebb körutat, amit már a télen is nézegettem hótalpas útnak (de akkor mást választottunk). A túra első részében fölmentünk a partizánok bunkeréhez a piros jelzésen, majd körbe jöttünk a felhagyott rézbányákat is érintve, és a kéken le. Ez tűnik a nyerő iránynak, mert a lejövetel hosszabb és lankásabb. Útközben találtunk szamócát és málnát is.

2018 május 23.

2018 05 19-21 Eisenerz és Rax

Már tavaly jártam Eisenerzben és most Pünkösdre a turatars oldalon meghirdettek egy ideális 3 napos utat, amire jelentkeztem (nagyon jó csapat jött össze Bíró Sanyi vezetésével). Sőt sikerült megszervezni, hogy az Ildi és az Erika is csatlakozni tudjon a mászáshoz a Gyuriék pedig a túrához, de csak 2 napra. A mi szállásunk a magyarok által üzemeltetett Hotel Bahnhof Präbichlben volt (már csak nosztalgiavonatok járnak nyáron), amiről csak a legjobbakat mondhatom: bőséges reggeli, helyben sütött, így meleg zsömlék, finom vacsora, 4 ágyas szobák külön fürdővel mindössze 25 EUR/fő/éj +IFA -ért nagyon megérte.

A térség az érc- (főleg vas) bányászatról ismert (Erzberg), ma már csak a külszíni fejtés működik, de a bányamúzeumban levisznek a tárnákba a kisvonattal, közelről meg lehet nézni az óriási dömpereket, sőt még robbantást is lehet rendelni. Az útról látni a síngyárat és vasművet is.

 

1. nap Eisenerzer ferrata (C/D) a Pfaffensteinra (1871)

A tervezett időben kiértünk a 9 személyes Mercedes Vitoval, és a Markussteigon indultunk el a ferrata beszállásához 13-an. Igyekeztünk, mert 3 körülre jósoltak esőt, ami végül egy 10 perces jégeső formájában meg is érkezett, amikor már a 1,5 órás ferrata végénél járt a többség. Mindenki szerencsésen fölért, és a Südwandsteigon (Schrabachersteig) jöttünk le, aminek van egy jó félórás drótbiztosított része. Fölfelé persze kényelmesebb, de nekünk lefelé kellett mennünk rajta. Az utolsó órában aztán csendesen esett az eső, de összességében én rosszabbra számítottam az előzetes időjárás jelentések alapján.

 

2. nap Franz Josef (D) és Rossloch (D/E) ferraták a Hochblaserre (1771)

Az Ildiék visszafelé a Raxot választották, mi viszont a Leopolsteiner See fölött tornyosuló sziklafalon fölvezető nehéz és hosszú Ferenc Jóskát céloztuk meg, ahol én tavaly 10 m után lejöttem. Most addig sem jutottam, mert nedves és csúszós volt a fal rögtön a függőleges beszállásnál, márpedig az első negyedóra a legnehezebb rész. Sajnos ketten megbetegedtek, így eleve csak nyolcan indultunk neki a hegynek, de a ferratát csak hatan kezdték el. Én a Noémival az első rész utáni menekülőúton terveztem visszamenni a ferratához. Ezt a menekülőutat, amit tavaly nem vettem észre, most könnyen megtaláltuk, és itt ki is szállt az egyik beteg és egy másik térdfájós emberünk. Én viszont fölmentem a következő beszállásig, ami közel fél órás erdei út. Ott megint összefutottam azzal a három osztrákkal, akikkel már a beszállásnál beszélgettünk az előző napi kalandjainkról. Kicsit vacilláltam, hogy ne menjek-e föl, de féltem az esőtől. Utólag nézve rossz döntést hoztam, de nem baj, jövőre jó időben biztos fölmegyek. Végül visszafordultam, és egyedül fölmentem a turistaúton, mint tavaly. Közben a négy legbátrabb emberünk már fönt pihent a Rosslochnál, és méregették az utat. Ez egy különleges ferrata: függőlegesen lefelé indul vagy 30 métert, majd vízszintesen egy drótkötélen kell a barlang tetejénél bemászni, és a barlangban fölfelé mászva kijutni a kezdőpontig. A barlangban van E-s rész, ezért én csak a lefelé menő szakasz harmadáig mentem (teljesen le kellett volna, mert nem volt különösebben nehéz visszamászni), hogy kicsit szokjam az utat, de jövőre ez is meglesz. A 4 bátor emberünk fáradtan, de teljesítette ezt az utat is. Sőt utána az én rábeszélésemre még fölmentünk a jó fél órára lévő Hochblaser keresztjéig is. A lefelé út utolsó órájában kezdett el csendesen esni az eső, emiatt figyelni kellett a "normál" turistaúton is a lejövetelnél.

 

3. nap Königschusswandsteig (D/E) a Rax fennsíkra

Úgy döntöttünka a javaslatomra, hogy az utolsó napot már nem az Eisenerznél található D/E-s Kaiserschildre szánjuk, hanem az úgyis útba eső Raxra megyünk, hogy ki-ki eldönthesse, hogy a C/D-s Haidsteigot (3 ember) vagy a D/E-s Königschusst (5 ember) választja-e. Én természetesen az utóbbi mellett döntöttem, hiszen három hete láttam, hogy átépítették, és nagyon kíváncsi voltam, hogyan sikerült. Nos korábban az út első fele szabadmászás volt, ami az Ildinek pl nagyon nem tetszett, most ezt megszüntették, pontosabban végig bedrótozták. A modern pályaépítési elveknek megfelelően nehéz szakasszal nyit, és csak fönt visz be a repedésbe. Már nincs áthajló rész a kürtő alatt, mert elkopott a szikla, viszont a kürtőben csak nagyon nehezen bírtam fölmenni a kiálló botjaimmal, le is horzsoltam mindkét könyökömet. A kürtő utáni részhez is beépítettek néhány lépést. Összességében jót tett az útnak a változtatás, többen is mennek rajta. A négy legbátrabb ember a Preinerwandon (B) ment le (már én is mentem le itt többször), de én inkább a többieket kísértem le a szokásos kényelmes erdei úton a Neue Seehüttétől.

2018 május 1.

2018 04 28-30 Rax és Hohe Wand

A Máltán dolgozó István barátommal terveztük ezt az utat, amihez csatlakoztak még hárman a turatars.com oldalról (ez itt a reklám helye :). A szállásunk szokás szerint a Weichtalhausban volt, aminek az üzemeltetését a felújítás óta először megint a korábban évtizedekig ezt a tisztséget betöltő Manfred látta el, akivel szívélyes a viszonyom. Az időnk az előrejelzésnek megfelelően végig derült, napos volt.

 

1. nap Pittentalersteig, Kronichsteig, Kronich Eisenweg, Teufelsbadstubensteig

 

Bemelegítésként megmásztuk a nem túl hosszú, de technikás, C nehézségű Pittentalert, ami a Törökugrató sziklához vezet, amit eleve romként építettek. Nem voltak sokan, de pár ember mászott rajtunk kívül is. Ezután átautóztunk a Raxhoz, és Kaiserbrunntól mentünk föl a Kronichsteigon a felvonó tetejéhez, mert ezen az úton még nem jártam. Az út vége felé találkoztunk az első hófoltokkal, de a két hónappal ezelőtti 1-1,5 méteres hó nagy része elolvadt. Innen átmentünk az Ottó-házhoz, hogy a vele szemben lévő rövid Kronich Eisenweget megmászhassuk. Több helyen is elkopott a szikla, például az elején az áthajlásos fölmászás már nincs, mert elfogyott a kiszögellés. Lefelé az AV steigot néztem ki, de a höllentali kilátónál látszott, hogy az elején is van keresztben egy nagy hófolt, és ez az út északi, tehát még több ilyenre lehetett számítani, ezért inkább a sztenderd lefelé utat a Wachthüttelkammot választottuk. Amíg be nem értünk az erdőbe, addig szinte végig 30-40 cm mély, de puha hóban mentünk. A Teufels elágazásnál hárman az Annával és az Ádámmal úgy döntöttünk, hogy ezen a B-s úton megyünk le, az István és az Anikó viszont a 30 létrában végződő eredeti utat választotta. Már sötét este csak ketten az Anikóval kint vacsoráztunk a szálláson, amikor megjelent egy róka, ott sétált a közelben a fáknál, nyugodtan leült mint egy kutya. Kiderült, hogy már 3-4 éve rendszeresen a házhoz jár (nyilván néha megkapja a maradékot is).

 

2. nap Haidsteig, Karl-Ludwig ház

 

Ezt a napot a Rax legismertebb, C-D-s útjának a Haidsteignak a megmászására szántuk. A vasárnapi napos időjárásnak köszönhetően sok emberre lehetett számítani, de végül nem kellett sokat ácsorogni a falon, amitől előzetesen tartottam. Az út felénél lévő fekete Madonnától jól látszott az D-E-s Königschusswandsteig is, amit (mint később kiderült) 2 éve átépítettek: már a törmeléklejtőtől kezdve bedrótozták, és a fönti részt sem a repedésben, hanem a sziklafalon vezetik. Idén mindenképpen el szeretnék ide jönni még egyszer, hogy ezen végigmenjek. Fönt a keresztnél éppen találkoztunk az Istvánnal, aki inkább az A-B-s Preinerwandsteigon jött föl. Időben annyira jól álltunk, hogy nem jöttünk vissza egyből az autóhoz, hanem jónéhány hómezőt keresztezve átmentünk a Karl-Ludwig házhoz, megnéztük a kápolnát, sőt a közelben lévő Gretchensteig rövidke részén is le-föl jöttünk, amit kb 10 éve a Donáttal és Bernáttal is megmásztam már.

 

3. nap Wildenauersteig, Gebirgsvereinsteig

 

Az utolsó napot a Hohe Wand nyugati szélén töltöttük. Most először a Seiser Toninál hagytuk az autót. Az Anikóval megmásztuk előbb a C-s Wildenauersteigot, ami arról nevezetes, hogy nincs drót, csak U alakú lépések. Büszke vagyok rá, hogy a szűkülő kürtő végén sikerült kimászni a nagyon szűk lyukból úgy, hogy nem kellett levennem a nagy hátizsákot a kiálló két bottal (mint korábban mindig). Ezután (remélve, hogy már nem lesznek sokan) az 5 éve épített Gebirgs következett, amin még sosem mentem végig. Az elején rögtön vagy 15 percet kellett várni arra, hogy egy pár kötélbiztosítással (is) ereszkedjen le. Utána is kellett néha várni az előttünk haladó, nem túl gyakorlott mászóra, de alapvetően nem volt probléma. A függőhíd nehezebben ment, mint ahogy arra emlékeztem, a drótlétra érdekes volt. Fölérve a Hubertus-házhoz megtaláltuk a hurok alakú (pontosabban van benne egy elágazás, ezért alulról a Sringlesssteigról is megközelíthető) rövid, nem nehéz, B-s utat, amin a hurok részen végig is mentünk. Az alsó rész még felfedezésre vár. Majd legközelebb.