Túra beszámolók

Nyugati parti nemzeti parkok

2015 augusztus 29.

2015 08 20-23 Pádis

Már régóta szerettem volna eljutni a Pádisra (Bihar-hg karsztvidék), és most alkalmam nyílt csatlakozni egy csoporthoz, ami a turatars.com-on szerveződött. Két autóval mentünk 8-an. Legalább is ez volt a terv, de az egyik hölgy nem volt ott a megbeszélt találkozóhelyen, és a telefont sem vette fel. Így nélküle indultunk el. 2 órával később kiderült, hogy elromlott a telefonja, így az nem ébresztette, viszont egyedül utánunk indult, és délután (a Béla-vár előtt) utól is ért minket. Persze így neki elég drága lett az út. Sajnos a Belényes környéki útfelújítások miatt 7-8 lámpás útlezárás van, ami esetenként 3-4 perces ácsorgást is jelentett.

Előzetesen esős időjárást jósoltak. Nos, ez bejött. Az első nap szerencsére szinte mindig akkor esett, a mikor utaztunk, de amásodik napon az utolsó két órában intenzíven eláztunk, míg a harmadik nap második felében folyamatosan esett. Az utolsó napra viszont elállt az eső, sőt reggel még a nap is sütött. A turistajelzésekkel kicsit óvatosan kell bánni, mert nagyon hasonlóak vagy akár ugyanolyanok is keresztezhetik egymást.

A szállásunk Bogatelephez közel egy emeletes ház volt, amiben csak mi laktunk. Alapvetően jó volt a szállás, bár pár bosszantó apróság azért zavart: kevés szemetes, azokban sem volt zsák; kéztörlő sehol; WC papír kevés és gyenge minőségű; egy boyler, ami 8 embernek kevés.

Esténként a közelben található Anett panzióban vacsoráztunk. Első nap este 8-kor érkeztünk a szállásra. Akkor (állítólag) még volt rántotthús, de mire egy óra múlva átértünk a panzióba, már csak csorba levest (ebbe mindent beletesznek, ami épp a konyhában található) lehetett kapni. Viszont megrendelhettük a másnapi vacsorát. Mindig előre kellett rendelni mindent, mert csak annyit főztek, hogy ne maradjon meg. Ezzel a második este nem volt gond. A harmadikon viszont igen: az még védhető, hogy a kért gulyáslevest nem készítették el, mert olyan kevesen kértek, hogy nem érte meg a 30 literes üstben ilyet főzni, és helyette csak kruplilevest ajánlottak, de hogy a 8 adag palacsinta helyett miért csak 6 maradt, és miért nem tudtak még összedobni párat, az védhetetlen. A 2 vacsora kifizetése is elég szürreálisra sikeredett. Vagy 20 perc telt el azzal, hogy összeírta a tulaj, hogy ki mit evett-ivott. Maguk az ételek finomak voltak, és nem drágák, de ha ez sem lett volna, akkor nem nagyon maradna vendégük.

 

1. nap Pontos-kő, Sólyom-vár, Béla-vár

Ezek a látnivalók nem a Pádison vannak, hanem útközben. Mivel a túravezetőnk nagy geoláda kereső (geocaching), ezért a látnivalókat is úgy állította össze, hogy egy csomó ládát meg tudjon találni út közben. Ez némelyikünket eléggé bosszantott, engem kevésbé. 3 rövidebb túrát tettünk még Belényes előtt. Az utolsó után már a szállás felé haladva a harmadik autó egy híd előtt egyszerűen leállt 20 méterre egy rendőrautótól. Ráadásul benzinszag is terjengett. A túravezetőnk egyúttal autószerelő is egyben, így miután meg tudott fordulni, hamarosan megállapította, hogy leugrott a benzincső. Hogy mitől, azt ő sem tudta, de este Belényesen sikerült egy megfelelőnek tűnő bilincset is szerezni egy autószereldéből, ami utóbb használhatatlannak bizonyult, de több technikai problémánk már nem volt az úton.

 

2. nap Galbina szurdok

A Pádisra egy 6-8 km-es szerpentinút vezet, amit nemrég újítottak fel, kitűnő állapotban van, viszont a tetején le kell térni egy kőzuzalékos útra, ami a hatalmas mezőkig visz, ahol sátrazni is lehet a rengeteg állat között. Viszont még tovább is mentünk a Csodavár menedékházig, és az már tényleg sziklás. Egyesben 5-tel menni negyedórát a borzasztó minőségű úton előszörre idegpróbáló volt, később hozzászoktunk. Más is jött erre sokkal jobb autókkal.

Magához a Galbina szurdokhoz 2-3 órás gyaloglással értünk el közepesen nehéz emelkedőkön és lejtőkön. Először lemásztunk egy kilátóponthoz, majd le a vízeséshez. Itt a víz a szikla aljából tör elő, és meg kell kerülni, mert a szurdokban a másik oldalon van az út. A szurdok két harmadánál eltűnik a víz egy barlangban, majd később a szurdok derékszögű elhajlásánál tör elő ismét a sziklából. Ott eredetileg a sziklafalon kell mászni a vaskorlátokon, de néhány éve leszakadt a lábrész egy része, és inkább azt választottuk, hogy a vízben tessszük meg a kritikus 20-30 méteres szakaszt. Én vittem botot, és így száraz lábbal sikerült átevickélnem, de volt aki belegyalogolt a vízbe, és olyan is akadt, aki beleesett. Későbbis akadt még egy összeszűkülés, de ott jók a láncok.

 

3. nap Csodavár, Ponor-forrás, zsombolyok

Most nem mentünk el a Csodavár mellett mint tegnap, hanem először megnéztük az egészet föntről néhány kilátópontról. Tkp a Csodavár is egy hasadék, amely három dolinából áll, amiket barlangok kötnek össze, amelyekben patak folyik. Száz méteres sziklafalakról néztünk le, majd leereszkedtünk a dolinákba. Itt rögtön le is másztunk a barlangba is, hogy lássuk hová folyik el a víz. Itt hatalmas (10-20 méteres) a belmagasság, monumentálisak a méretek. Talán át lehetett volna menni a barlangban a vízben a másik diolinába, de ezt végül nem próbáltuk meg. Inkább vissztértünk a túristaútra, ami a harmadik dolinába vezet át, majd ezt végigjárva a hasadék másik oldalán másztunk ki. A nap másik felében (már szemerkélő esőben) a Ponor-forrás felé vettük az irányt. Közben átkeltünk a hatalmas Ponor-réten, amin lovak legeltek, messzebb meg marhák és birkák is. A közelben láttuk, hogy egy sziklacsúcsról hogyan csúsznak le emberek drótkötélen csigával. Legközelebb talán azt is ki lehetne próbálni. A forrástól visszafelé kis kerülőt tettünk, hogy érintsük az Elveszett-világ nevű terület zsombolyait. Itt két patakátkelést is abszolválni kellett. Nekem ez a rész is tetszett, de kétségtelenül az eső sokat elvett az élvezeti értékből.

 

4. nap Barlangok, Galbina-szirt

Ma alig mentünk a rossz úton, mert a barlangokhoz már a mező elején le kellett térni. Először egy cseppkőbarlangba mentünk be, aminek sok járható ága van. Mi vagy 45 percet voltunk bent, de nem találkoztunk az előttünk levő csoporttal, csak hallottuk őket. A cseppkőveket "persze" már mind letörték és elvitték, de így is nagyon szép és érdekes (és szűk meg sáros) a barlang. Mi az egyik ágon mentünk végig (volt egy izgalmas fölmenetel), aztán kijöttünk, de akár egy fél napot is bent lehet tölteni (persze nem szabad eltévedni). A következő a Bársza-jégbarlang volt, amibe bemásztunk (van ott még több kisebb barlang is, de az idő korlátos volt, aznap még haza is kellett utazni). Ez az előzővel ellentétben nem cseppkőbarlang, hanem hidegebb, így megmarad az alján a jég, csak nehéz észrevenni, mert a ráhordott sártól nehéz megkülönböztetni a talajtól. Nem mentünk (nem lehetett) be nagyon csak kb 20-30 métert, mert egy függőleges, több méteres szakadék állta az utunkat, ahová a lefelé csúszós jégen kellett volna menni... A Bársza-katlanon keresztül vezetett tovább az út az Eszkimó-jégbarlanghoz, amit tavaly lezártak, így csak a bejárattól lehetett fényképezni. Végül a Galbina-szirtre másztunk ki, ahonnan remek kilátás nyílik a környező hegyekre-völgyekre, amelyeket mind sűrű erdő borít.

2015 augusztus 8.

2015 08 08 Turul ferraták

A nagy meleg miatt korán szerettem volna indulni, de nem sikerült. Ennek meg is lett a következménye: délben 30 fok fölötti melegben indultam neki a csesznekinél nehezebb pályáknak. Ilyet többet biztos nem csinálok, már tegnap is alig lézengtem a hőségben kosárpályán, most sem voltam csúcsformában.

Először a Turul szoborhoz legközelebbi D-s Turul pályán mentem végig. Egymás mellett két felmenetel is van az első métereken, az egyik D-s, a másik E-s. Én a balt választottam, miközben egy csoport éppen megérkezett, és a fürkésző tekintetük kereszttüzében másztam fel. Egyszer ki kellett akasztanom a karabinert, mert arra nem tudtam volna menni, amerre a drótot húzták, inkább egy repedésben fölkapaszkodtam. Talán emiatt ez a nehezebb, de nem biztos. Olyan 10-15 m-es fölfelé kapaszkodás után hosszabb és megerőltető vízszintes szakaszok jönnek. Kétszer is kiálltam pihenni (szerencsére erre többször is van mód), mert eléggé fáradtak voltak a karjaim, és nem tudtam, hogy még mennyi van hátra. Mint kiderült, már nem sok: csak egy 10 m hosszú vietnami híd (két szál drót: az egyiken mész, a másikba akasztod a karabinert és kapaszkodsz benne).

Némi pihenő és frissítő után elmentem a távolabbi két pálya beszállásához. A Kata út E-s, de nem láttam visszahajló részt lentről. A beszállás mondjuk kifejezetten nehéz. Meg se próbáltam, mert nem lett volna egyszerű visszaereszkedni, márpedig én a Hét vezér úton terveztem végigmenni. Ennek is combos az első pár métere fölfelé. Az új építésű utaknál már mindenhol azt az elvet követik, hogy a beszállás legyen olyan nehéz, mint maga a pálya, hogy aki nem bírja, az ne is tudja elkezdeni se. Később nagyrészt vízszintesen halad a vonalvezetés, és végig kitűnő a kilátás. A nagyrészt függőleges vonalvezetésű Kata keresztezi kb 1/3-adnál az utat. Itt éltem is a lehetőséggel, és egyből fölmentem rajta. Csak nagyon keveset kellett mászni. Ha előre tudom, inkább végigmentem volna a Hét vezéren, de már nem volt kedvem visszaereszkedni az elágazásig. Majd legközelebb.

2015 augusztus 4.

2015 08 01-02 Rax

Végre újra megnyílt a Weichtalhaus, ahol korábban szinte mindig aludtunk, ha a környéken másztunk. Most hárman mentünk, az Edina és a Gyula először járt errefelé. Kíváncsi voltam, hogy sikerült a felújítás. Hát nagyon felemásra. A régi házat és a mellé hozzátoldott emeletes közösségi szállást teljesen elbontották, és egy vadonatúj kétemeletes házat húztak fel a helyére. A "lager" a második emeleten kapott helyet két szobában 2*12 emeletes ággyal. Sajnos az ágyak magassága rossz, nem lehet alul felülni sem. Pedig a plafon magasan van, lett volna hely normális emeletes ágyakat betenni. Ráadásul az egész emeletet egyetlen közös WC szolgálja ki, aminek a hölgyek nagyon nem fognak örülni. De a legeslegnagyobb probléma, hogy nincs zuhanyzó!!! Azt nem sikerült kideríteni, hogy csak most nem üzemel még (mert jelenleg még a próbaüzem megy, és ez nagyon látszik is), de a másodikon biztos nincs több helyiség.  Hogy még egy negatívumot említsek: a turisták földszinti WC-jén nagy ablak, ami pont a fő útvonalra néz, mindent lehet látni ki és befelé is. Hihetetlen, hogy 2015-ben ennyire koncepció nélkül építsenek föl egymillió euróból egy modernnek szánt házat. Pl a másodikon van nagy erkély és egy jelenleg teljesen üres közösségi szoba is, amik eléggé fölöslegesnek tűnnek. Szóval ilyet talán még nálunk sem csinálnának, nemhogy Ausztriában.

A sok negatívum után egy nagy pozitívum: a ház melletti sziklára kiépítettek 3 rövid gyakorlópályát is, amiből kettőt ki is próbáltunk az első nap után estefelé a Gyulával. Az egyik egy hosszú létrával kezdődik, aminek a legutolsó fokára is ki kell állni. A harmadiknak este fáradtan már nem indultunk neki, mert visszahajló rész van az elején benne. Majd legközelebb ezzel kezdjük.

 

1. nap Wildfährte - Kaisersteig

Egész nap ragyogó napsütéses időben volt részünk. 10-kor indultunk neki, majd az elágazásnál a Wildfährte utat választottuk, mert azon a részen még nem jártam. A sziklafal aljában kellett egyre feljebb menni, majd egy éles fordulattal egy repedésen jutottunk föl a pici hágóhoz, ahonnan egy teljesen más világba léptünk át. Addig éles sziklák, a másik oldalon meg dús növényzet a hegyek által körülölelt völgyszerű fennsíkon tele virágokkal. Érthetetlen módon még a Habsburg-háznál is alig voltak emberek a hétvége és a ragyogó idő ellenére. Fölfelé menet megelőztünk egy családot, akik két kis gyerekkel és egy kutyával jöttek alighanem a Bärenlochsteigon. Fönt a háznál egy fickó egykerekű biciklivel kerekezett (nem lehetett könnyű felhozni)! Lefelé a Kaisersteigon jöttünk, amin én még nem voltam (a Peter-Jokelen pár éve igen).

 

2. nap Teufelsbadstubensteig - Wachthüttelkamm

Vasárnap az időjósok által jövendölt borús, esős nap várt ránk. Igyekeztünk korán indulni, hogy ne a sziklafalon érjen minket a zuhé. Még a völgyben elkezdett esni, de szerencsére abbahagyta, és csak akkor kezdett rá megint komolyabban, amikor fölértünk. Nagy szerencsénk volt. Igencsak beborult, ezért nem is mentünk föl az Ottó-házhoz, hanem egyből lejöttünk. Szerencsére egy fél óra alatt megint elállt az eső (az ilyen magashegyi környezetben nagyon gyorsan változhat az időjárás), ezért lefelé is tudtunk gyönyörködni a sziklafalakban, és a létrák sem okoztak problémát.