Túra beszámolók

Nyugati parti nemzeti parkok

2016 szeptember 22.

2016 09 15-18 Dolomitok

Egy nagyon régi vágyam teljesült ezzel az úttal. A térképeket is már vagy 8 éve megvettem, de egyedül nem akartam nekivágni, másképp meg eddig nem sikerült összehozni ezt az utat a Dolomitokba Dél-Tirolba. Most viszont a turatars.com-on (ez itt a reklám helye) pont a kedvemre való utat hirdetett meg Csuuucsforma. Persze a 10 órás buszút nem kellemes, viszont elkerülhetetlen. Előzetesen 16-18 fokot ígértek minden nap esővel. Odafelé végig nagyon meleg volt Szlovénián és Ausztrián keresztül, de a helyszínen (az Alpok túloldalán) már tényleg hűvösebb idő fogadott minket. Azt tudtam, hogy itt példaszerű az autonómia, de azért meglepett, hogy minden először németül van kiírva és csak utána olaszul. Ja, és a turistautak mind pirossal vannak jelölve, viszont számozottak.

 

1. nap Pragser Wildsee

 

Mivel az út végén belefutottunk egy útépítésbe, ami egy plusz óránkba került, valamint esős volt az idő, ezért a tervezett Fanes vízesések helyett a Niederdorfnál lévő szállásunkhoz közeli Pragser Wildsee körül tettünk egy rövidebb túrát. Szerencsére az eső közben elállt. A szállás nem volt rossz, de azt furcsállom, hogy mindenhol kihajtható kanapék voltak, ráadásul óriási (két emberes) paplanokkal. Nem hiszem, hogy csak (házas)párok szoktak itt megszállni.

 

2. nap Piz Boé (3152)

 

Erre a napra jósolták előzetesen a legrosszabb időt, de szerencsére csak 10 percet szitált az eső egész nap. Már a parkolóban akadályokba ütköztünk, mert a tábla szerint a busznak 30 EUR-ba kerül egész napra a parkolás, de az automata csak érmét fogad el. Persze az olaszok megoldották a helyzetet, mert egy pénzváltó automatát is telepítettek, csak sajnos a parkolóautomatába nem lehetett 25-nél több 1 euróst bedobni, ami így csak 13 óráig volt érvényes...

Mikor elindultunk a meredek kezdeti emelkedőnek, a felvonó még nem működött, de mire a a közepére értünk, már a kabinok is elkezdtek mozgolódni. Az első megálló a felvonó tetejénél lévő ház a Crep de Mont (2152), tehát innen már csak pontosan 1000 métert kellett emelkedni. Fölötte van egy kis tó, és erre vitt az ülőlift is, de egész nap egyetlen embert sem láttam rajta, pedig végig működött (vajon minek). Innentől fölfelé már csak kövek és sziklák voltak. A 638-ason mentünk föl, és a nagy falak tövében megnéztük a 672-es leágazást, ami szintén a csúcsra visz egy D-s klettersteigen. Legközelebb kipróbálom. A klettersteig helyett nekünk egy hosszabb (kb fél órás) törmeléklejtőn kellett fölküzdenünk magunkat. Utólag már tudom, hogy a bal oldal lett volna a kényelmesebb, így is jöttem le.

Szokatlan módon a csúcsra építették a turistaházat, ami mellett egy óriási tábla is van (telefon reflektor), és egy pár négyzetméteres helikopter leszállónak is jutott hely. Amikor felértünk, alig láttunk valamit a környező hegyekből, de egy fél óra alatt feltámadt a szél, és a végén már elég sokat lehetett látni. Pl a Marmolada gleccsereit.

 

3. nap Drei Zinnen = Tre Cime = Három nővér

 

Erre a napra a Cristallo csoportban lévő klettersteig lett volna a program, de mivel reggel még kitartóan esett, ezért inkább a Drei Zinnent választottuk. Ez jó döntésnek bizonyult, mert a Dolomitok ikonikus részénél sem járt a csoport nagy része, és a normál turistaúton nem akadályozott minket az, hogy még délelőtt is másfél órát esett. A Drei Zinnen házhoz közeledve egyre hangosabban volt hallható a németül és olaszul beszélő szpíker. Nem nagyon értettem, hogy a nyugodt hegyi környezetben mire fel ez a nagy harsányság, de kiderült, hogy épp egy hegyi futóverseny céljához értünk, és a célba érkezetteket üdvözölte a riporter. Tényleg volt egy csomó norvég, pár német és egyéb náció a helyi osztrákokon és olaszokon kívül. Végül ezen a napon is szerencsénk volt, mert nem csak az eső állt el, hanem a köd is kezdett eloszlani, így szép kilátásban volt részünk. Visszafelé a Drei Zinnen másik oldalán mentünk (a 102-esen föl, a 101-esen le), ami a fizetős szerpentin tetejénél lévő turistaházhoz vezetett. Inen még legyalogoltunk a Misurina tóhoz, amit meg is kerültünk. Ez nem kis tó, a fényképezéssel együtt majd egy óráig tartott a körbejárása.

 

4. nap Fanes vízesések

 

Két vízesést néztünk meg, mindkettőhöz klettersteig körút vezet. Az alsó a nagyobb körút. Mindkét vízesés mögé be lehet, sőt kell menni, mert így vezet át az út a túloldalra. Könnyű utak, az elsőnél volt egy 20 méteres ereszkedés, ami talán C-s rész. A vízesések viszont óriásiak, mind a vízhozamot, mind a méretüket tekintve. Az elsőnél be kellett öltöznünk esőruhába, mert annyira fröcskölt. Sajnos a képek, de még a videók sem tudják visszadni a monumentális szakadékokat. Személyesen kell megnézni!

2016 szeptember 3.

2016 08 27-30 Nyugati-Tátra

Mivel egy hónapja az esős időjárás miatt nem sikerült a gerincre följutnom, ezért most tettem még egy kísérletet, és sikerrel is jártam, mert az előre jelzettenek megfelelően napsütéses idő fogadott. Áfonyából most is volt még rengeteg, de időközben a málna is megérett, bár ilyet ritkábban találtam.

 

1. nap: Volovec (2063)

 

A Zábrat`-hágón és a Rákoňon keresztül fölmásztam a Volovecre, majd a határgerincen tovább haladtam (amerre a Tibi már elindult pár éve), de nem mentem el a következő elágazási pontig, mert az már nem fért volna bele az időbe. Inkább visszafordultam, és egy jelzetlen ösvényen legyalogoltam a Jamnícki tavakig, majd most a másik oldalról föl a Volovecre.

 

2. nap: Gerinctúra: Brestová (1982), Salatin (2017), Spalená (2083), Pachola (2186), Baníkov (2178), Hrubá kopa (2166), Tri kopy (2186)

 

A libegő mellett a nagyon meredek kék jelzésen mentem föl a Predný Salatinra, és onnantól már a gerincen haladtam egészen a Smutné sedlóig, ami kb 6 órát vett igénybe. A Baníkov után volt egy kis torlódás az egyik láncos résznél. A gerinctúra majdnem minden részén jártam már korábban, de a Pachola-Salatin közti részt teljes ködben tettem meg annak idején, most viszont csodaszép volt az időjárás, minden irányban messze el lehetett látni. Sokszor van 10-15 méterrel lejjeb elkerülő út, de hivatalosan a gerinc éles szikláin megy a jelzett út, ami bizony nagyon izgalmas, mert ott láncos segítség sincsen (nincs hová tenni).

 

3. nap: Lučná (1652), Rákoň (1876)

 

Ennek a napnak a délutánjára esőt jósoltak, ezért egy rövidebb túrát választottam: azt a gerinctúrát, amit múltkor az esőben a Tibiék teljesítettek, de én most fordítva. Ez jó döntésnek bizonyult, mert a 4 órán keresztül tartó fölmenetel szinte végig erdőben volt, így nem sütött a nap. Mire kiértem a gerincre, addigra pedig befelhősödött. Kora délután értem le az autóhoz, és pont akkor eredt el az eső, de csak egy pár percig tartó záporka lett belőle.

 

4. nap: Smutné sedlo (1962)

 

A gerinctúrának ez a része már nem fért bele az időbe 2 nappal korábban. A Rohácson jártam már az Ágival pár éve, de a másik irányból. Most a Smutné sedlótól terveztem fölmenni, de akkora volt végig a köd (kb 20 méteres látótávolság), hogy nehéz szívvel de visszafordultam. Hazafelé Krupina környékén felvettem egy stoppos párt, akikről kiderült, hogy a lengyel-Tátrában túráztak, majd a Rysyn átjöttek, és a Csorba-tótól indultak haza stoppal, de csak nagyon lassan haladtak eddig. Én a metróig elvittem őket.