Túra beszámolók

Nyugati parti nemzeti parkok

2018 augusztus 25.

2018 08 17-22 Bohinji-tó körüli túrák

A Triglav megmászása már régóta csábított, ezért örömmel fogadtam a Pénzügyőr SE Túraszakosztályának meghívását, hogy vegyek részt az úton, és segítsek a szervezésben, a túrautak megtervezésében, mivel a Bohinji-tónál jártam már egyszer. Végül 22 emberrel indultunk útnak két kisbusszal és két autóval, és két szálláson laktunk. A nagy többség (20 fő) a Hostel pod Voglomban a tó partjánál. Két nagy 4 emeletes házban laktunk, ami rengeteg vendéget jelentett, akik bizony még késő este is hangosan tárgyalták az aznapi élményeiket, szóval nem volt mindig csöndes nyugalom. Aki 3 ágyas saját fürdős szobában lakott, az nem panaszkodott, de a 2 db emeletes ágyas szűk szobák a folyosó végén lévő egy db zuhanyzóval már meglehetősen nomádnak bizonyultak. Persze volt árkülönbség. A svédasztalos reggeli bőséges volt, csak a zöldséget hiányoltuk (meg aki kávézott, az nem feltétlenül volt elégedett). Vacsorát is lehetett volna rendelni mindig másnapra, de ezzel a lehetőséggel végül nem éltünk.

 

1. nap Ljubjana és Bled

 

A társaság egyik fele reggel, a másik délután indult. Mivel mi a reggeli csoportban voltunk, ezért szakítottunk időt egy rövidebb ljubjanai városnézésre. Siklóval fölmentünk a várba, majd lejövet egy gasztronómiai kiállításba csöppentünk a piacon, és sétáltunk az egyik folyóág partján, bekukkantottunk egy katedrálisba, és máris eltelt 2 óra, mentünk tovább Bledbe, ahol szintén sétáltunk a városban, és fölmentünk a vár kapujáig, de drágálltuk a belépőt, és visszafordultunk. Estére meg is érkeztünk a szállásra. A közel 600 km-es utat nettó 6 óra alatt meg lehet tenni, mivel Bledig végig autópályán lehet haladni.

 

2. nap Vogel (1922)

 

Az első túranapon a Bohinji-tótól délre fekvő Vogel megmászása volt a cél. Fölfelé a lanovkával mentünk, amin 14 évvel ezelőtt már utaztam lefelé (akkor ingyen, mert csak lent lehet (retour) jegyet venni, mi viszont nagyon messziről gyalog mentünk föl, és hajlandók voltak levinni). A lanovka fölső állomásánál lévő sí hoteltől először a Šijára (1880) caplattunk föl, majd nagyjából a gerincen tovább a Vogelre. Egy 10 perces esőtől eltekintve végig napos jó időnk volt.

 

3. nap vízesések

 

Ezen a napon két részre oszlottunk, mert a többség a másnapi Triglav út miatt inkább a rövidebb verzió mellett döntött. Én ötödmagammal a hosszabb utat választottam. A cél a Mostniški vízesés volt a Voje völgyében, ahová mi kerülővel az Uskovnica völgyön keresztül mentünk föl (a nagyobb csoport nyílegyenesen). Így a másik résznél mi megnézhettünk egy fa kápolnát is, és föntről érkeztünk a vízeséshez, majd lefelé mentünk végig a szurdokon, ahol a víz 15-20 méter mélyre vájta be magát a sziklák közé. Itt megint eleredt az eső 10 percre, de a másik társaság rosszabbul járt, mert ők akkor már átmentek a Savica vízeséshez, ahol alaposan megáztak. Mi "tudtuk", hogy mikor érdemes oda autózni: amikor az eső már elállt. Ezt a második vízesést már láttam másfél évtizede, akkor is impozáns volt.

 

4. nap Triglav (2864)

 

15-en végül az egy napos (nem fönt alvós) út mellett döntöttünk, aminek az volt az ára, hogy reggel 4-kor indultunk a két kisbusszal a hegy túloldalára, hogy virradatkor már a hegyre induljunk föl. Ez 5.40-kor meg is történt az északi oldalról az Aljažev dom (1015) felől. Innen kicsit rövidebb az út, de lentebbről indulunk, tehát végig meredeken emelkedik, a sziklás részeken sok a mászás drótbiztosítással. A lehetséges két út közül a talán kicsit kevésbé népszerű Tominškovát választottuk a Praggal szemben. Én a csoport végén haladtam vigyázva a lemaradókra, így kb 6 órás út után értünk föl a Triglavski dom Kredaricához (2516), ahol megpihentünk kicsit, majd nekirugaszkodtunk az utolsó szakasznak a kis-Triglav felé. Itt nem lehetett gyorsan haladni, mert már megindult a forgalom lefelé is a csúcsról. A kis-Triglavon már találkoztunk a csapatunk élenjáróival. Kb 1-re felértünk a Triglavra, és meglepően sok hely fogadott, pedig három útról is föl lehet menni a csúcsra, de bőven elfértünk. Érdekes módon csak egy hengerszerű építmény van a csúcson, aminek a belsejében körben fel vannak rajzolva a látható hegyek, de semmilyen kereszt, sőt még a Triglav neve vagy magassága sincs sehol feltüntetve (vagy csak nem vettem észre). Visszafelé az előzetes terveknek megfelelően a kis-Triglavról a Dom Planika (2401) felé jöttünk le, mert ez egy hosszabb, de lankásabb lejövetel. A Vodnikov házig (1817) folyamatosan ereszkedtünk, de onnan hosszasan szintben gyalogoltunk, majd egy hágó megmászása után értünk le a Rudno Polje-i parkolóba (1345) este 8-ra, ahol már várt ránk az egyik kisbusz. A két autóval otthon maradt csapat ugyanis nap közben fölvitte az autómat Rudno Poljéba, hogy az élenjáró 3 sofőr azzal átautózzon az Aljažev domnál hagyott kisbuszokért. Ez a logisztikai transzfer oda-vissza 2 óra, így mi a hátvédek csak kicsit értünk le később, mint az értünk jövő sofőr. Szóval minden rendben sikerült. Az idő szinte ideális volt egész nap: fölfelé árnyékban másztunk, fönt pont úgy volt felhős, hogy csak ritkán sütött ránk a nap, de körben minden tökéletesen látható volt, és csak a Vodnikov dom előtt kapott el minket egy 10 perces eső.

 

5. nap Pršivec (1761)

 

Az előző napi megpróbáltatások miatt kicsit megrostálódott az ezen a napi túrán részt vevők száma. A cél a Bohinji-tó északi oldalán magasodó csúcs volt. Először a Koča na Planini pri Jezeru (1453) házhoz mentünk föl, ami a nevéhez illően egy méregzöld színű tó partján fekszik. Aztán átmentünk a Viševnik házhoz (1615). Innen tettünk egy kitérőt, mert meg akartuk nézni a Fekete-tavat (Črno jezero), de végül a cél előtt nem sokkal visszafordultunk, mert elég meredek volt az út. A Pršivec felé egy kicsit mászni kellett, de erdőben. Gyönyörű kilátás fogadott minket a csúcson, ahol már meg sem lepődtem azon, hogy semmi sem mutatta, hogy ez egy csúcs. Lefelé is kellett kicsit mászni, de aztán kényelmesen haladtunk a többnyire puha fenyőerdei ösvényeken. A nap végén még a Tibiéket is sikerült összeszedni, akik részben egy másik kört jártak be. Sőt mivel a Gábor a saját nagy köréről gyalog ment vissza a szállásra, még a kisbuszt is volt módom vezetni, és még egy velünk szinkronban túrázó párt is levittünk az alsó parkolóba.

 

6. nap Vintgar szurdok

 

A zárónapon a hazafelé egyébként is útbaeső híres szurdokot látogattuk meg Bled mellett. Délelőtt óriási tömeg várakozott már a parkolónál is, és ez kicsit rányomta a bélyegét erre az egyébként csodálatos szurdok útra, amit a Medve-szurdokhoz lehetne hasonlítani, csak nincs benne annyi szintkülönbség. A fő útvonalon mentünk (föntről lefelé, de lehet fordítva is), és a vége felé magasan van egy régi viadukt is, amihez sajnos nem találtam meg az utat, pedig végigmentem (a végén már törpejárásban) egy épített víznyelő barlangon is, aminek a vége növény-dzsumbujba torkollott, és onnan már nem lehetett messze a viadukt. GPS-szel talán rátaláltam volna, de aligha hiszem, hogy szabadna rámenni. Összegzésképpen egy nagyon jól sikerült 6 napos túrát teljesítettünk szinte kivételesen jó időben.

2018 augusztus 12.

2018 08 06-09 Tátrák és Kis-Fátra

Ezt a túrát Zakopanéba kicsit kutyafuttában hoztam össze, miután egymás után kútba esett az augusztus első felére időzített két út is a Fogarasi-havasokba ill a Dolomitokba (ezeket jövőre halasztottuk). Szerencsém volt, mert végig napos és ködmentes, de nem borzasztóan meleg időt fogtam ki (nem úgy mint tavaly szeptember végén, amikor 2000 fölött már jeges volt), így az ikonikus Sas-úton nemcsak menni lehetett, de látni is mindent. A szállásról már nem tudok ennyi jót mondani. A tavalyi sokkal jobb volt, és főleg sokkal közelebb a hegyhez. Most (mivel egyedül mentem) egy hatágyas szobában béreltem egy ágyat, de a szoba nagyon kicsi volt. Szerencsére tartozott hozzá egy nagy balkon, és én ott tároltam a táskámat, mert bent nem volt elég hely. Az emeletes ágyra is egy csak fölül rögzített létrán kellett fölmenni (alul szabadon lengett), ami nem ideális.

 

1. nap Magas-Tátra: Nagy-Morgás

 

Igazából már csak ez az egy út volt a Magas-Tátra szlovák oldalán, ahol még nem jártam. Idén nyáron is voltam a Zöld-tavi menedékháznál, ahonnan jól rá lehet látni az út egy részére, ami a Tatranská magistrála részeként köti össze a Zöld-tavat a Kő-pataki völggyel (Skalnatá dolina), ahol a felvonók járnak a Lomnici-csúcsra. A hétfő ellenére a parkoló dugig megtelt, hiába a főszezonban hétköznap is nagy a tömeg. A cikk-cakkos rész aljánál van némi láncos segítség, de ez csak lefelé menetben érdekes, fölfelé igazából szükségtelen. A bálványsziklára, ami közvetlenül a hágó alatt található, én is kimásztam. Könnyű rá felmászni. Viszont a hágó túloldala teljesen felhőben volt, később tisztult csak ki egy kicsit. Érdekességképpen: egy feltehetően amerikai csoporttal is összefutottam a hágón, köztük több néger sráccal. Azért ők itt még most sem szokványosak. Összességében elég rozsdásan mozogtam, ezért tartott 9 óráig ez az út.

 

2. nap Sas-út: Krzyžne-Granaty

 

6 éve másztam meg a Sas-utat, és már itt volt az ideje, hogy újra fölmenjek erre a híres útra. Tavaly ősszel az időjárás nem tette lehetővé, de most tökéletes volt: csak icipici bárányfelhők voltak egész nap. Persze korán kellett indulni (5.30-kor keltem), mert nagyon hosszú az út a gerincig. Főleg, hogy most a másik végéről indultam: keletről nyugatra. Nem esett jól a fölmenetel, de dél körül fölértem a gerincre. Most nem is terveztem, hogy egyben végigmegyek, hanem a számomra még ismeretlen föl- (és persze le-) meneteleket is ki akartam próbálni. Kényelmesen és lassan jutottam át a Granatyhoz 2 óra alatt. Már nem is emlékeztem rá, hogy ezen a részen is van egy csomó láncos föl- és levezető rész, mert 6 éve ekkor már nagyon fáradt lehettem. Végül a zöld úton jöttem le, mert a közeli fekete út mászós, és azt inkább a másnapi feljövetelre tartogattam. Ez utólag tökéletes döntésnek bizonyult. A zöld a legkényelmesebb föl- ill levezető út: végig lépcsőzés a Tátrában szokásos nagy köveken, semmi mászás vagy guruló köves rész. Jellemző, hogy bot nélkül is relatíve gyorsan lejöttem a fölső kis tóig, ahol egy zerge bámulta föntről a szikláról a turistákat az úton. A 14 órás túra utolsó órája a városban már nagyon nem esett jól.

 

3. nap Sas út: Granaty-Kozi Wierch

 

A fekete felvezető út is beváltotta a reményeimet, mert igen izgalmas. Meglepő módon a mászás elején nincs drótbiztosítás (mint a Königschussnál az átépítése előtt, csak kicsit meredekebb), ezért lefelé menet ezt semmiképp sem javasolnám, bár előző nap láttam, hogy jöttek rajta lefelé (persze jó lassan). A várakozásaimmal ellentétben nem végig az alulról jól látható repedésben halad az út, hanem kb félútnál vesz egy derékszögő kanyart, és így fut bele a piros jelzésbe (a derékszögű kanyarnál egy halálfej is figyelmeztet arra, hogy ne a repedésben akarjon továbbmenni bárki is). Eredetileg az volt a tervem, hogy ha nem is végig, de legalább addig a sárga lemenetelig elmenjek, ahol 6 éve először jöttem föl, de ehhez a Kozi Wierchtől (itt egyébként találkoztam azzal a két apácával, akikkel még kora reggel a Murowaniec-ház felé futottam össze, csak ők a másik irányból másztak föl) másfél óráig szembe kellett volna mennem a forgalommal (ugyanis ez a rész már egyirányúsított), ami lassú és veszélyes, így győzött a józan ész, és inkább visszafordultam, hogy az utolsó, általam még nem bejárt lemenetelen hagyjam el a terepet. Nos ezen a sárgán soha többet nem fogok se föl- se lemenni, mert nagyon rossz: végig nagyon meredek (ez nem meglepő) és csúszós, törmelékes. Bot nélkül még talán féltem is volna. Ez is közrejátszott abban, hogy ezúttal 15 órásra sikeredett ez az út.

 

4. nap Diery-szurdok és Kis-Rozsutec (Kis-Fátra)

 

Az utolsó nap már semmiképp sem akartam a korábbiakhoz hasonló, borzasztóan hosszú és megerőltető fölmenetelt, ezért inkább egy kis kitérőt tettem a Kis-Fátrába. Itt is jártunk pár éve a Tibivel és a Gabival (és a két kutyával), de áprilisban, ami abszolút off-season. Ennek megfelelően akkor alig találkoztunk emberrel, most viszont sokkolóan sokan voltak. Az aszfaltos parkoló fölötti füves parkoló is tele volt autókkal (tényleg többszáz autó), és rengetegen kis gyerekekkel jöttek, mert itt közel vannak az izgalmas látnivalók, nem kell órákat fölfelé menni a lényegért, mint a Tátrában. Végül az összes szurdokot bejártam, azokat is, amelyeket korábban kihagytunk, és a Kis-Rozsutecre is fölmentem. A Nagy-Rozsutecre még 2 óra vagy ha hátulról mentem volna, akkor még 3 óra lett volna, ami sem időben sem erőben nem fért volna bele. Így is 7 órás lett a túra, és még haza is kellett autóznom. Az első fél óra volt különösen zavaró a rengeteg ember miatt, aztán már kezdett szétterülni a tömeg, de ide csak szezonon kívül szabad jönni.